Tollasok szervizelése garanciával

mindig meg kell próbálni

Hajnali négy óra. Botorkálok a csendes félhomályban városunk szívében. Lépteim zajtalanok, mint a macskáké. A közelben van egy éjjel-nappali bolt, ahol reményeim szerint be tudok szerezni egy kisebb kartondobozt legújabb pártfogoltamnak. Fel vagyok készülve rá, hogy egy kóválygó tekintetű eladó majd szépen az orromra koppintja a bolt ablakát, amint kiderül, hogy csak egy üres dobozt kellene előhalásznia a raktárból. Mégis kellemes csalódás ért. A kiszolgáló nem aludt, nem is kávézott, nagy meglepetésemre éppen dolgozott, törölgette a polcokat, rakosgatta az üvegeket. Kicsit csodálkozva nézette rám, amikor előadtam a kérésemet, de halványan elmosolyodott, elmagyaráztam, hogy egy beteg galambnak keresek utazási alkalmatosságot Temesvárig, mert ott lakik a galambok doktora. Ledobta a rongyot kezéből, és olyan lendülettel vonult hátra a raktárhoz, mintha a város egyik díszpolgárának akarná elővarázsolni a létező legszebb árút. Azt az árút, amely láthatatlan az átlag számára, azt azt az árút, amely majd kieszközöli  az elismerő pillantást “tekintetességemtől”. Percekig volt távol, már azt hittem bealudt, éppen készülődtem lelépni azzal a ténymegállapítással, hogy itt nekem már nem fog teremni sem babér, sem doboz. Ekkor került elő a hajnal szorgos dolgozója, aki legalább tíz karton vackot hurcolt maga után.  Mindent felkajtatott, van kínálat rendesen. Kiválasztottam a szemre megfelelőt, és megköszöntem a fáradozását, no meg a kedvességét.  Suta idétlenséggel próbáltam egy kis aprót adni a kezébe, meg akartam hívni egy kávéautomatás kávéra, de nem fogadta el- ” nem szeretem a kávét, csak teát iszom, hozom otthonról”.  Kissé pironkodva köszöntem el. Eladni semmit nem adott el nekem, ráadásul még plusz munkát is adtam a számára. Igen..hmm, az igazgyöngy ott terem, ahol nem gondolnánk. Pár röpke pillanatot még téblábolt gondoltaimban a kiszolgáló puritán embersége, de nem engedhettem meg magamnak, hogy elmélázzam az időt. Fél hatkor indul a busz a doktor nénihez. Szedtem is a lábaimat , mert még be kellett csomagolni a sebesültet, vizet adni neki, lyukakat pontozni a dobozra, hogy levegőt is kapjon. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi történik velem, de szinte minden egyes alkalommal, amikor próbálok egy bajba jutottnak segíteni, nyomok egy szenvedélyes puszit az aszfaltra. Kolosszális esés volt, még a másik térdem sincs rendesen begyógyulva. Óbégatva vonszolom magam hazáig, nem lesz időm most a sebfertőtlenítésre. Valami csoda folytán a galamb életben van. A templom környékéről szedtem össze, nem tudott repülni, így nem okozott különösebb nehézséget a befogása. Amikor hazaértem vele már agonizált, hatalmas nyílt seb tátongott a mellkasán, valami véres trutyi ömlött belőle, este hét órakor pedig egyetlen állatorvos sem fog bejönni a rendelőjébe, hogy átsegítse madaramat egy békésebb világba. Tehetetlenül néztem miként vergődik, csak pihegett, szinte levegőt sem kapott. Káromkodtam magamban- minek kell ezt nekem végignéznem, ha nem tudok segíteni? és miért kell nekem belelépjek ilyen helyzetekbe, amikor elég zűr van itthon is?. Már valahogy kezdtem beletörődni, hogy tollas barátomnak a szenvedését végig fogom nézni élete utolsó pillanatáig. Nem akartam felhívni a galambok doktorát, ebben az esetben ő sem fog tudni segíteni, semmilyen tanácsot nem tudna adni. Aztán mégis felhívtam. Abban reménykedtem, hogy be tudok  adni valami olyasmit, amitől csendesen elalszik. Nem köntörfalaztam Ramonának, nem akartam órákig nézni a kínt. Ramona mániákusan hisz a ” mindent meg kell próbálni”elvében, nem könnyen adja fel. Azonnal kaptam  telefonos elsősegélyt(tudta, hogy mérgezés). Először levegőt kellett fújjak a csőrébe, ezt a műveletet tíz percig ismételtem, miközben szorosan nyomtam egy zacskót a mellkasára, hogy elállítsam a vérzést. Úgy tűnt  visszatér  hozzá a lélek. Gondosan követtem Ramona további utasításait. Vízzel elkevertem egy kis mézet, majd felszívtam egy fecskendővel a folyadékot. Kicsit megfeszítettem a csőrét, nem igazán tetszett neki az etetési ritualé, már nem  is úgy nézett ki, mint egy haldokló.  Én még ekkor sem hittem, hogy életben marad. Kicsit sajnáltam is Ramonát, mert tudtam, hogy halva érkezik meg hozzá  három órás zötykölődés után. Döntöttünk, a galamb utazik a hajnalban, ha túléli az éjszakát. Túlélte. A macskám meg sem közelítette a fürdőszobát, egyszer már rendezett egy vérfürdőt bent, szégyelltem is magamat miatta, véres tollak szerteszét. Sokadjára pakolom ki a szennyestartót, a sokadik turbékoló kap benne átmeneti szállást. Nem aludtam egész éjjel, de Ramona sem sokat. Óránként nyitottam fel a szennyesláda tetejét, a  galamb békésen bóbiskolt. Ötkor elindultam vele a hónom alatt. Kilenckor érkezett meg egy darabban Temesvárra, élve. Azonnal kapott ellenszert, majd a mellkasát összevarrta a doktor néni, akinek nincsen  orvosi diplomája, de többet tud a madarakról, mint bármely orvos. Az első tollas mentvényem Pityu volt, neki amputálni kellett az egyik lábát. Azóta évente  legalább hármat postázok. Eddig egy halt meg útközben, egyet Hádész intézett el, mondjuk ez a saját gondatlanságom számlájára írható.

Ennek a madárnak az életéről lemondtam, de Ramona nem. Ő nem hisz Istenben, nem hisz a túlvilágban, nem hisz a pokolban, mégis emberként teszi a dolgát ezen a földön. Szerintem ehhez égnie kell benned annak a bizonyos isteni lángnak, amelyet ajándékba kapsz születésed pillanatában. Az egész országból fordulnak hozzá segítségért, soha nem mondott nemet. Varr, foldoz, etet, adagol, megjavít-“jobb lesz ez, mint új korában”-szokta mondani. Talán ezt nevezik szent megszállottságnak, máz nélkül. Nem tudom miért szereti ennyire a őket, mert ha minket kutyásokat megkérdeznek, hogy miért szeretjük a kutyákat, legalább ezer érvet bombázunk a kérdező felé, de még a legszelídebb emberek is inkább levesalapnak  képzelik a galambokat, nem pedig lakótársnak. Sokat vitáztam vele, ám rá kellett jönnöm, hogy neki van igaza. Nyilván nem olyan erős érzelmek motiválnak egy galamb esetében, mint amikor egy kutyáról van szó, de ez nem jelentheti azt, hogy csak” valahogy” kell elvégezzem a dolgom, mert tisztára kell mosnom a lelkiismeretem.

Nem sikerült megfejtenem a talányt. Ramona nem vár érzelmi ellenszolgáltatást ezektől a madaraktól, nem is kaphat. A galamb nem hízeleg, nem nyal képen, nem ugrik az öledbe, amikor hazaérkezel. Sokszor hallom kutyásoktól ezt a szlogent-“azért nevelek kutyát, mert azok legalább hálásak, de bezzeg az emberek..”

Mindig várunk, elvárunk valamit. Mindig szembe kell köpjük magunkat az ilyenfajta kinyilatkozásokkal. Mert mi nem vagyunk emberek, mi olyan izék vagyunk…marslakók, mi  jók vagyunk, mi szépek vagyunk és  kedvesek, mi nem okozunk csalódást senkinek, de   bezzeg az emberek…     Óooo!És milyen átszellemült arccal nyomják rád a nem átgondolt kirakat elveket.

Szépek a galambok, örök szimbólumai a szabadságnak, a gondolat  szabadságának, a lélek szabadságának. Az öröm repülő mozgóképei pillanatokba zárva . Talán ezért szeretheti Ramona  ezeket a lényeket. Ramona, aki ateista létére elszántabban hisz, mint én. Mer hinni az életben.

 

 

Hozzászólás