Könnyű a léptem

Fényárban úszik a híd

Soha nem akkor írok, amikor éppen történik valami, amikor hangulat van, mintha azt várnám, hogy a pillanatok mélyen rögzüljenek gondolataim dobozában.  Hagyom rejtőzni az érzéseket, nem személyesítem  azonnal betűkké őket, nem tép szét a közlés kényszere. A ma éjszakai bejegyzés lehet nem lesz érdekes, sőt, talán unalmas, mert egy hangulat vázlatrajza   nem mindig eredményez kapcsolódást, érdeklődést. Csupán rövidke történet képekben egy hajnali sétáról, amikor még a kő  szendereg, nem tapossa súly, és a csend összeolvad a félhomállyal.

 

Nem kelek a kakasokkal, lekésem  sokszor a gyönyörű reggeleket, de néha muszáj korán készülődnöm,  mert tennivalóim sürgetnek. A megmentett galambot küldtem Temesvárra busszal,  indulás előtt még egyeztetnem kellett a sofőrrel. Amint elintéztem a madár utaztatását már nem volt kedvem a villamosmegállóba toporogni- ki tudja mikor jött volna az első, taxira meg nem akartam pénzt  költeni. Olyan oxigéndús volt a levegő, és olyan impozáns látvány volt a  kivilágított város, hogy úgy döntöttem gyalog teszem meg hazáig az utat.

 

Nem hömpölyög, nem fog körbe a tömeg. Senki nem tolja magát az arcomba, nem ütközik kéz, könyök, nem kap fel a sodrás, szilárd az egyensúlyom, végre komfortzónámon belül vagyok. Sehol egy lélek az utcákon, lépteim sem hallatszanak ebben az élettelenségben.  Nem hajt akarat, sem  kényszer, visznek a lábaim előre. Mélyen lélegzek , ritkán jutok ilyen tiszta levegőhöz. Érzem az oxigén illatát. Bámulom az épületeket, az összeboruló árnyakat. Pozitív ürességet érzek; mintha legördült volna rólam életem batyuba kötözött sziklája, mintha léteznék.

 

Vajon mikor kezdtem nem létezni magam számára?  Vajon mikor vesztettem el önmagamat az önfeláldozásban.  Milyen nevetséges és taszító a mártír szerep. Ha én is mártír vagyok, akkor biza vastagon benne vagyok a slamasztikában, de nem lázadok magam ellen. Még nem.

 

A város főutcája is kihalt, csak a reklámtáblák villogása jelzi, hogy hamarosan lüktető erővel beindul az élet. Megannyi didergő ember áll sorba türelmetlenül a kinti talponállók előtt egy-két óra múlva. A sorokban elmosódnak a társadalmi különbségek, nincs protekciója  a funkciónak, sem a sziklaszilárd egzisztenciának. Az utcaseprő mögött áll az öltönyös, jóképű aktatáskás. Mindkettő a krumplis palacsintát akarja harapni.

 

Séta közben megállok egy pillanatra a “Holnaposok” szoborcsoportja előtt. Máskor teljesen beleolvad a hétköznapokba, szinte észre sem veszem, amikor elmegyek mellettük. Most körbejárom , és mintha felfedeznék vésett tekintetükben valami életet, mintha meg akarnának szólítani. Megborzongok a gondolattól .. ehhh, a tárgyak nem mozognak, nem beszélnek, és nem mászkálnak. Azért remélem nem zavartam meg tolakodó kíváncsiságommal elmélkedésüket.

 

Kicsit megszeppenve,  szégyellősen ballagok tovább. Az egyik kapualj előtt hever zacskóban az alkotó anyag. Valaki diszkréten célzott arra, hogy ideje lenne betömni a főutcát rondító lyukakat. Nevetek magamban, az illető nem lehet idevalósi, mert mi tudjuk, hogy a köz iránti érzékenység egyenlő a nullával.  Talán, ha leparkol lyuk mellé egy elefántot, azt talán észrevennék.

 

Fényárban úszik a híd, ragyog a víz felszíne . Pár lépés és otthon vagyok.

 

A képek: