Nagytakarítás a múltban

Az én apám is adott pofonokat

Tegnap az eső esett egész nap, ma meg hó. Imádom a telet, de valahogy már nekem is elegem lett ebből az időjárásból, pedig évek óta nem kedveskedett nekem ennyire ez a didergős évszak. Kissé unom már a felcihelődést, a kutyákra is mellényt kell adjak és kiscipőt, mert ők is fáznak a meleg szobából kikerülve, az utakra szórt só pedig felmarja talpuk párnácskáit.

 

 

Ám mégis szép. A télnek van misztikuma. Akinek a táncoló hópelyhek láttán nem a csodák beteljesülése, az angyalok játéka motoszkál agyféltekéje irracionális partícióján, az a személy szerintem elvesztette valahol útközben gyermeki énjét. Lehet kissé talán túloztam, de Holle anyó  birodalmában kalandoznak  a gondolataim az ezüstösen csillogó fehér por láttán, mely elfedi az utcák minden szennyét. A látvány által megidézett hangulat visszasodor gyermekkorom örömteli pillanatihoz-mert volt ilyen is.

 

 

Tele van a város szánkókat húzó apákkal, önfeledt gyermeki visítástól harsognak a terek a kivilágított estében. Pedig azt hittem kiment a divatból az efféle szocializációs program, de úgy látszik, hogy a “kortárs” apák generációját is megérintik az emlékek, nyilván saját csemetéiket sem akarják megfosztani a nosztalgikus visszatekintéstől. Gyermekkori kellemes emlékek nélkül nem lehet teljes életet élni. Nincs mibe kapaszkodni, nincs hova elbújni, nem tudod a biztonság érzetét feleleveníteni, amikor félsz, amikor olyannyira törékeny és porlékony vagy, mint egy kristályszilánk.

Van akinek elegendő szép emlék jutott ahhoz, hogy egészséges felnőtté érjen, vannak olyanok, akiknek csak éppen annyira futja, hogy leéljék életüket nagyobb drámák és konfliktusok nélkül, és vannak olyanok, akik nem szívesen pillantanak vissza gyermekkorukra. Nekem volt pár szép emlékem hála apámnak, aki ugyan nagyon keveset foglalkozott velem, de ha sor került rá olyan érzésem volt, mintha valóban lenne néha apám, nem egy kivert kutya vagyok, tartozom valakihez. Ő volt az, aki a szánkót húzta, szeletelte fel nekem a strandon a paradicsomot, és katonákat csinált  fasírtból. Ő volt az, aki titokban az ablakunkhoz lopózott, mert anyám a válásukat követő  hónapokban nem engedte, hogy láthasson. Ilyenkor éreztem, hogy fontos vagyok. Ennek ellenére, semmilyen törődést kifejező gesztus az apám részéről nem enyhítette az anyám által elszenvedett sérüléseket

Ismét nézem Puzsért YouTube csatornákon. Nem csak azért kedvelem, mert hasonlóan gondolkodunk Csernus Imre módszereivel kapcsolatban, hanem azért is, mert hitelesnek vélem. Én hiszek a zsenialitásban, és meggyőződésem, hogy ebből a fajta fűszerből szórt rá bőségesen a teremtőnk. A közönségessége nem foglalkoztat, amíg nem érint. Azt hiszem, hogy ő sokkal keményebben ostorozza magát, mint az áldozatait – ez a minimum elvárás attól a személytől, aki a fű színének az árnyalatát is képes lekritizálni, és számon kérni tőle az egyenetlen növekedést. Bár szorongó, neurotikus személynek vallja magát, mégis magabiztos tűnik. Talán mert őszinte önmagához, nem hazudja le  a csillagokat az égből ahhoz, hogy lebegjen a saját komfortzónájában. Látszik, hogy munka van abban, amit megmutat.

 

 

A tegnap este bukkantam rá, egy könyvbemutatós videójára. Leitner Olga “Púder nélkül” könyve kapcsán osztotta meg gondolatait nemi szerepekről, érzelmi zavarokról, feminizmusról, stb. Valahol félidőben szóba kerültek Csernus Imre előadásai (vagy inkább tragikomikus  bohózatai? … ) Olga megjelent Csernus egyik produkcióján, aki teljesen önszántából, kíváncsiságtól vezérelve lépett fel szemléltető alanyként a pulpitusra. A doktor úr felszólította Olgát, hogy ereszkedjen négykézlábra, majd ráült a hátára, így demonstrálva, hogy “mi kell a nőnek”. A közönség soraiban szinte csak nőket lehet látni, a páciensei többsége is nő – vajon ez pusztán véletlen? Puzsér ezt azzal magyarázza, hogy Csernus személyében megjelenik az elnyomó, diktatórikus, bántalmazó apa. A nők ezt a mintát hozzák otthonról, ilyen egy igazi férfi, hozzá hasonlót választanak partnernek is,  a Csernustól pedig azt kapják, amit otthon – eléggé kiábrándító, ha ez a felvetés igaznak bizonyul.

 

A módszer  ugyan felszínre hozza az elfojtásokat, de azon túl nincsen mit kezdenie vele, ebben rejlik a veszélye. A gyógyulás nem hiszem, hogy bekövetkezik. Ilyen nincs.

 

Van néhány dolog, amit életem során megbántam, vagy inkább szégyellek. Megbántam, hogy én is elmentem Csernus  egyik előadására pusztán kíváncsiságból. Szégyellem, hogy nézője voltam embertársaim megalázásának. Szégyellem, hogy nem vonultam ki abban a pillanatban a teremből, amikor elkezdődött a kétszereplős mutatvány. Fizettem, maradtam. Mi történhetett velem, hogy primitívség erre a szintjére süllyedtem? Fizetek azért, hogy nézzem mások nyomorát? Én is erre lennék kíváncsi?

Nem egyből következett be a kijózanodás, megnéztem néhány anyagot az interneten, egyre inkább környékezett az undor, és már nem is a doki személye taszít, hanem a társadalomnak azon rétege, amely vevő erre a terápiának maszkírozott emberkínzásra. Nem, nem akkor vagyunk őszinték önmagunkhoz, amikor bólogatunk az ostorcsapásokra, és semmilyen mentség nincs arra, hogy csillogó tekintettel nézzük a másik ember szenvedését, azt hazudván, hogy csak a tanulság lenne a cél.

 

Puzsér szerint akkor válik gyógyulttá az ember, amikor kikéri magának ezt az üvöltöző stílust.

 

Mindig kerültem a számomra tolerálhatatlanul nárcisztikus emberek társaságát, pláne ha erőszakossággal és manipulatív magatartással párosult ez a jellemvonás. Én nem élveztem soha, ha megaláznak, ha leüvöltenek. Én nem tudok  megjuhászkodni (bár néha elhitetem), és tisztában vagyok azzal is, hogy aki ordít nem csak pusztán dühös, hanem fél. Ritkán, de én is szoktam, akár az utcán is, amikor totál idiótákba botlok és a kutyáimba kötnek bele.

 

Nem ugrok már meggondolatlanul olyan vitákba, amelyeknek előre látható következménye és végkifejlete a veszekedés, de nem engedem magam lenyomni. Egy-egy kutya megmentése érdekében viszont sokat tűrök, képes vagyok szemet hunyni afelett, ami engemet a leginkább felháborít. Persze az indulat előbb-utóbb el fog szabadulni. Érdekes dolog ez, hiszen viszonylag jó munkahelyeket rúgtam fel, amikor elkezdtek velem hatalmaskodni a feljebbvalók, de az állatok érdekében  kompromisszumokat kötöttem – vagy inkább megalkuvó lettem? Valami belőlem is ki kellett hozzon némi alázatosságot. Nem vagyok büszke rá, sem erénynek, sem gyengeségnek nem tudom elkönyvelni.

 

Nem értem, ha valaki rendszeresen fizet a terapeutájának  azért, hogy rúgjon bele minden héten egy jó nagyot. Nem a dokival van nekem már problémám, hanem a jelenséggel, ezzel a torzulást előidéző pirulával, az emberi bűnök, titkok, traumák közszerepeltetésével – naivitás lenne azt feltételezni, hogy ebben a játékban te vagy a fontos és minden a te érdekedben történik. Ki az a marha, aki önként menne a vágóhídra, és ezért meg fizet is? Nekem sem volt könnyű, mégsem csinálnék magamból  céltáblát egy olyan közegben, amelyben a vér szipolyozása a felépülés eszközének minősül. Nem akarok olyan gyógyítót, aki abból épített tekintélyt, hogy nálánál  gyengébbeket bántott. Hogy a fenébe nem vesszük észre, ami egyértelmű?

 

Néhány évvel ezelőtt nekem is volt hasonló élményben részem. Zsigereimben kellett volna éreznem, hogy az a közösség, ahova engem elvittek, nem segíteni akar, hanem tanulmányozni. Sajnos akaratlanul, de besétáltam a csapdába. Engem nem a dobogóra léptettek, hanem körbevettek, nem üvöltöztek, hanem bizalmaskodva mosolyogtak rám vadidegen emberek. Akkor már kezdtem kényelmetlenül érezni magam, de nem akartam megfutamodni. Hümmögve, fejüket csóválva elkezdtek rólam diskurálni. A túlbuzgó kianalizálásban észre sem vették, hogy én ott közöttük nem az alany vagyok, hanem az ember.

 

Csak bámultam rájuk hangtalanul, tekintetükben szemernyi együttérzés sem tükröződött. Olyan higgadt közönnyel kezdtek bennem ásni, mintha egy vendéglői étlapot tanulmányoznának. Ekkor álltam fel és jó hangosan bejelentettem, hogy mára vége a mókának. Felkaptam a kabátom az elképedt banda szeme láttára, és egy erőteljes ajtócsapással jeleztem, hogy nem kívánom tovább szórakoztatni az egybegyűlteket. Nem mondom, hogy gyógyult vagyok, mert merek egy ajtót becsapni magam mögött, de nem árt ha az ember megőrzi a méltóságát, még akkor is, ha nagyon mélyen van érzelmileg.

 

Az én apám is adott pofonokat, uralkodott rajtam, néha ki is gúnyolt, kissé tróger is volt – meg nem volt jelen, amikor kellett volna – de menjen már a fészkes fenébe, aki  ismét gyakorolni akarja rajtam a hatalmat. Nincsen hozzá joga, apámnak sem volt. Anyám zsarnokságát már meg sem említem.

 

Szóval, el nem tudom képzelni, hogy mi abban a jó, ha valaki átható, gonoszkodó nézéssel szuggerálja belénk a betegségtudatot. Ez lenne a gyógyulás kezdete?