Túl vagyunk rajta!

kicsit megkönnyebbültem

Négy órás műtét volt. Megnyitották, kipucolták, megtoldották, összevarrták, és voila! – lehet ismét járkálni. Már amennyire a lustaság engedi. Ez a beavatkozás talán kevésbé volt bonyodalmas, bár a doki nem volt velem hajlandó két mondatot sem váltani, pedig négyszer próbáltam a műtét előtt elkapni a grabancát, mindig elodázó választ kaptam – “most nem érek rá, kicsivel később beszélgetünk majd” – hiába voltam kitartó és rendíthetetlenül levakarhatatlan (vagy csak én gondoltam magamról; mert a könnyes szem-reszkető hang kombinációja nem igazán volt rá hatással)

Előző éjjel nem aludtam egy percet sem. Fáradtan, kóvályogva indultam el vele itthonról. A kórház felvételi részlegén másfél órát álltunk sorban. Rengeteg beteg várt beutalóra. Pechünkre, akkor javítottak a bejárati ajtót, így mindenki vacogó fogakkal várt a sorára, mert zúdult befelé a csikorgó tél. Kezdtem elveszteni a türelmemet, de még nem mentem át “azállatba”. Nagyon kedvesen, karikás szemekkel fordultam oda az építőipari szakmunkások gyöngyszemeihez, akik immáron egy órája kalapálják a kilincset úgy, hogy mindkét szárnya a bejárati ajtónak szélesre van tárva.

– Magukat cseppet sem zavarja, hogy a férjemet két óra múlva műtik?előtte még be kell szerezzen egy tüdőgyulladást?

– Nem tehetünk róla asszonyom, egyszer ezt is meg kell csinálni

Persze, és az egyszer meg pont most van. Túl fáradtam voltam ahhoz, hogy mindenféle panasztételi procedúrákra vesztegessem az erőmet. A hátunk mögötti tömeg vérszemet kapott, mert most már nyíltan hangot adott a nemtetszésének. Ilyenkor természetesen sehol egy újságíró, mert ami nálunk zajlik az egészségügyben konkrétumokkal, már szót sem érdemel. Ilyesmire már nem kapja fel senki a fejét.

Déli 12 órakor volt kijelölve a kaszabolás időpontja, de jóval később került rá sor. A doki kabátban mászkált ki-be a műtős részleg ajtaján, mint akit kergetnek. Két órakor harmadjára léptem oda hozzá, mert azt hittem, hogy kabátban operálta meg Zolit. Csodálkozva mondta – hiszen még a férje be sincs altatva! – Remek! – gondoltam magamban.

Elcsigázottan roggyantam le a folyosó székére. Imádkoztam. Szégyellem bevallani, de olyan fáradt voltam, hogy fejem előrecsuklott és álomba szenderültem. Tíz percet aludtam, egészen addig, amíg nem nyílt ismét a műtő ajtaja. Olyan hangot ébresztett az ajtó nyitása az agyamban, mintha sziréna szólna. Felpattan a szemhéjam, kitolnak valakit, bemegy valaki. Ismét álomba zuhanok, ismét tíz perc alvás, majd szól a sziréna újból. Így ment ez négy órán keresztül, ebből az aktív pihenési idő körülbelül másfél óra. Valahol olvastam, hogy egy fél órás intenzív pihenés, felér akár nyolc óra alvással, ha jó az időzítés, és ha kellőképpen ki tudjuk zárni a környezet által kibocsátott zajokat. Soha nem gondoltam volna, hogy ebben van némi igazságtartalom, de én vagyok az élő bizonyíték. Képes voltam két szirénázás között kivergődni a zombi állapotomból.

Nem tudok beszámolni drámai, megrázó pillanatokról, amikor kitolják a műtőből, mivel éppen ebben az időpontban tartózkodtam a mosdóban. Amint visszajöttem közölte velem az egyik ápoló srác, hogy levitték az első emeletre. Még aznap este sikerült néhány szót váltanom a férjemmel. A doki is lejött, megtapogatta a lábát, majd ismét elviharzott – természetesen most sem váltott velem két szónál többet. Ilyenek!

Jobban vagyunk. Ismét egyedül csináltam végig. Jó lett volna, ha felhívtak volna a szülei azokban az órákban, de nem tették. Este én hívtam fel őket, hogy megmondjam a fiuk életben van. Furcsa ez a család. Tisztában vagyok azzal, hogy öregek, meg betegek,és tönkre mentek egy családi tragédiában, de… soha nem fogom megérteni ezt a passzív aggódást. Néha olyasmi érzésem van, mintha saját életük gondjain kivűl…ááá!.. hagyjuk inkább.

Ami nem jön onnan, ahonnan vártad, mégis megérkezik egy teljesen más irányból. Bár nem ugyanaz, és nem pótolja annak a valaminek vagy valakinek a hiányát, de mégis jó arra gondolni, hogy voltak (vannak) mellettem emberek a helyzetben, és nem csak szóban, hanem cselekedetben is. Én tudom milyen értékes az idő, azok a percek, amelyeket egyes emberek az életükből reám szánnak már soha nem térnek vissza, életük egy parányi részét kaptam tőlük ajándékba. Soraim olvasása közben perceket ajándékozol nekem Én így gondolkodom. És nem vagyok egy szentfazék.

Kaptunk anyagi támogatást apósomtól és a férjem unokatestvérétől. Hálás vagyok, mert a műtét utáni felépülés eléggé költséges, de vannak egyéb kiadások is Számolgatok, osztok – szorzok, majd lesz valahogy. Ha nem kell ennyi mindenért pénzt kiadni, talán könnyebb lesz.

Van egy kedves barátnőm, aki azt írta, ha a hazánkban tartózkodna nem hagyott volna egyedül azokban az órákban. Ez kedves gesztus, de valószínűleg nem éltem volna a lehetőséggel. Vagy mégis?

Szóval, különösebb okom nincsen a nyavalygásra, mégis jó volt egy kicsit óbégatni. Remélem hamar helyrejön Zoli, most már egy hónapja nem füstöl. A doki csak az egyik lábát operálta, a másikkal még nem tudjuk, hogy mi lesz.

Énekelhetne már egy hosszabb dallamot a tavasz.

Utóirat: illatos habtengert varázsoltam a kádamban, még az orrom sem látszott ki a fehér buborékokból, majd kipattintva a kád dugóját, útjára engedtem a félelmet a lefolyón.

 

 

Nehéz!

el vagyok kenődve a férjem betegsége okán

A férjemet két hete kórházba kellett vinnem, mivel már sem enni, sem inni nem bírt napok óta. Három éves korában lett  cukorbeteg, és elég halmozottan gyűlnek a gondok az utóbbi években. Hányással kezdődött, majd a sürgősségin folytatódott a kálvária. Néhány erős infúzió megszüntette a tüneteket, de kiderült, hogy sokkal nagyobb baj van, mint gondoltuk. Az angiográfiás képalkotó eljárás kimutatta, hogy a két évvel ezelőtt( lábak) beültetett bypassok sajnos elzáródtak. Ezt a kedves hírt természetesen megkoronázta egy másik nagyon kedves hír:-a szív artériáknál is komoly elzáródások láthatóak.

Az első műtétje jövő héten lesz, a lábaival kezdik, majd rövid időn belül sor kerül a szív katéterezésére is, ha jól értettem. Mert ezek az orvosok két műtét között, két másodperc alatt magyarázzák el, hogy miként és miért fognak felnyisszantani. A legelső műtétje hat órás volt, miközben én a számat harapdálva vártam, hogy kitolják. Kétszer élesztettek újból, de csak másnap szereztem róla tudomást.

Nagyon fájnak a lábai, és megjelent ismét egy csúnya seb, ami nem gyógyul. A műtét előtt nem aludt éjszakákon keresztül a fájdalomtól, én meg virrasztottam mellette, mert már nem tudtam segíteni rajta. Ha mégis sikerült aludnia valamennyit, azt egy olyan pozícióban gyakorolta, amely bennem félelmet keltett. Arra ébredtem a szendergésemből, hogy Zoli térdel az ágy előtt kitárt karokkal, feje pedig az ágy szélén. Mintha kivégezték volna. Félelmetes. Ebben a helyzetben kevésbé érezte a fájdalmat, oka számomra máig ismeretlen. És ez a rémalomba való ébredés forgatókönyvszerűen ismétlődött. Hónapokon keresztül.

Jól vagyok, vagyis aránylag jól. Egy hete jött ki a kórházból, de pár napon belül ismét vissza.kell mennünk. Kissé pánikos hangulatban vagyok, mert mi lesz ha……és vajon jó döntést hoztunk? elég -e a doki rutinja? ne menjünk máshoz, máshova?….ááááá…

Közben mindenen összekapunk. Rondán nyilvánul meg, amikor beteg – nem kell a céklalé, mert föld íze van; nem kell a spenótlé, mert fű íze van – a nyulak egyenek zöldségeket, és én meg akarom ölni ezekkel a gasztronómiailag élvezhetetlen táplálékokkal. Természetesen minden ihatatlan löttyöt hígított formában adok neki-általában almalével keverem, hogy nyelhető legyen, de ha már valami kevésbé ízletes, az számára halálos. Ez van. Megpróbálom elkerülni a gutaütést.

Mindkettőnk számára felírhatnák a xanaxot táplálékkiegészítőként. Ezek a hangulatingadozások a legfárasztóbbak. Akinek van cukorbeteg hozzátartozója, szerintem tudja miről beszélek. Persze nem haragszom rá, nem tehet róla, de néha jön, hogy … na … mindegy.

Őszies szépségem időközben teljesen megkopott.Nem szépen öregedő vagyok, hanem vén, mint az országúti nehéz kő – körülbelül ezt a kilókban is kifejezhető súlyt érzem magamon. Nem vagyok hepi, a vak is láttya. Már fésületlenül is kimegyek az utcára, sőt, meg szemceruzát sem használok mindig, a bakancsomról is csak két nap után vakarom le a sárt, ha észreveszem. Jóvanazúgy-nak hívják a mostani sztilisztemet, de azért meg fürdők.

Más!

Kedvelem Moraviát. Kedvelem, mert folyamatosan piszkálja az emberi lelkiismeretet. Finoman, de egyértelműen tárja fel egy korszak társadalmi és erkölcsi válságát. Valami maradandót ajándékozott az időnek. Tudatosan kutatkodik a lelkek purgatóriumában. Nem szabadít fel, terheket ró ránk, a saját bűneinkkel szembesít. Tiszta mélylélektan, amely kendőzetlenül mutatja meg az emberi kishitűséget, kisstílűséget, kegyetlenséget, a sérült személyiséget. (Törtető, egzisztencialista beállítottságú személyeknek kötelező olvasmány!)

Nos. nem sorolnám fel minden egyes művét, amelyet olvastam, de a “Megvetés” és a “Közönyösek” után kissé csalódott lettem, amikor átrágtam magam a “Figyelem” első harminc oldalán. Már két hónapja olvasom, de még mindig a felénél tartok. Rémesen unalmas, biztosan ezt nevezik önkínzásnak. Persze minden alkotónak vannak kevésbé sikerült munkái, viszont kötelességemnek érzem eljutni a záró akkordokig. Ez egy becsületbeli ügy. Ebből is tanulok. Kedvelt íróm megmutatja, milyen is lehetek én, amikor világrengető dolgokat kezdek boncolgatni, végül a smirlit is álló rúzsnál kötök ki. Az intellektualitás átvált profán materializmusra, és már sehogy nem tudom kihámozni magamat a saját zagyvaságaimból.

Majd még jelentkezem!