Mi kell nekem?

Itt vagyok

Pörög minden körülöttem, pedig nem vagyok egy hiperaktív similabda. Utálom a pörgést, az állandóan lángoló készenléti állapotokat, az izzadó tenyeremet fokozott stresszhelyzetekben. Csorog rólam a verejték a pániktól, amikor egy állat sorsa az én döntésemtől vagy döntésképtelenségemtől függ. Már túl vagyok fiatalságom záporán, egyre nehezebben bírom hurcolászni magam után a terheket. Azokat a terheket ,amelyek nem is a privát életemhez társíthatók, hanem ehhez az elfekélyesedett társasalmi rendszerünkhöz.

 

Egyszerre küzdök a saját gondjaimmal meg az elhagyott, erdő szélére kitett lelkek életéért. Kispolgárként is rühellem ebben az országban ezt a “ne szólj szám, nem fáj fejem” gondolkodást. Akkor sem szólunk bele a “más” dolgába, ha a “más” éppen agyonver egy kutyát, de talán az sem keltene cselekvésre ösztönző közfelháborodást, ha a “más” egy embert verne agyon. Lebegünk a saját mocsarunk felszínén, miközben azt képzeljük, hogy egy idilli virágoskertben hintázgatunk. És nincs az a harcok mezejéről szakasztott forradalmár, aki el tudná magyarázni a népnek, hogy ez biza társadalomügyileg katasztrofális. Az angolban is  van egy szép szó erre “delusion” (delúzió).

 

Régen nem írtam több okból kifolyólag; kánikula,  rengeteg dolgom van, késztetést érzek az írásra, de lusta vagyok.

 

És íme még néhány további ok némaságom magyarázataként: Osha, egy szép nagytestű keverék kutyus nyolc kölykével. Teljesen el volt gennyesedve a méhe, alultápláltan és betegen tartotta életben csemetéit az út szélén. Valakinek már nem volt szüksége rá.

 

Pirit az erdő szélén hagyták, hogy véletlenül se élje túl az elhagyást. Körülbelül hat hetesek lehettek a kicsinyei, mert szoptatott, de sehol nem találtuk őket  A tróger, véglény gazdájában azért volt annyi emberség (talán  nem illik ide ez a kifejezés), hogy mellette hagyott négy szelet kenyeret becsomagolva. A legtöbb kutya éhen hal az erdőben,  nincsen mit enniük a fák kérgein kívül, mert nem vadásznak. Bárcsak a volt gazdája is arra a sorsra jutna, amelyet Pirinek szánt.

 

Ola és Bubu-mama és baba. Ez a szerencsétlen is egy kamionos parklóban húzta meg magát a kölykével. Dögszag volt a közelükben, a többiek valószínűleg elpusztultak.

 

Osha meg van műtve, a kölykeit sikerült adoptálnunk. de mi lesz a többiekkel?…egyenlőre biztonságban vannak.

 

 

 

 

 

 

 

Szinte soha nincs pénzünk, de folyamatosan próbálunk segíteni, miközben a nagyhatalmú politikusainknak egyáltalán nem áll érdekükben, hogy büntetve legyenek a felelőtlen szaporítók és az állatkínzók (kína után románia az ezüstérmes). Nem áll érdekükben, hogy kampányokat szervezzenek falvainkban, ahol a mélyen értelmült őslakosság még mindig abban a hitben él, hogy az állatok ivartalanítása a teremtő elleni vétek – de vizbe fojtás, a kidobás teljesen helyénvaló. Soha nem lesz rend.

 

Országunk elég szépen exportálja a kutyákat külföldre. Nagyon sokan kényelembe helyezték magukat az állatmentésből a kapcsolataik révén (tisztelet a kivételeknek). Csak egy részük az ebeknek kerül rendes gazdához kint, a többiek állatkísérletekre mennek, meg ki tudja hova . A szerencsésebbek addig vannak tartva, ameddig adományokat hoznak a konyhára, utána … (egyszer majd beszélek részletesebben erről).

 

Egyáltalán nem csodálkozom, ha valaki nem kívánkozik visszatérni  szülőföldjére. Aki egyszer megtapasztalta, hogy milyen emberként létezni és nem rabszolgaként tengődni a saját hazádban – civilizált környezetben, viszonylag civilizált közösségekben- már nem igazán vágyódik vissza.

 

Mit lát itt egy idegen állampolgár? halott állatok tetemeit az út szélén országszerte, falkába verődött csontsovány kóbor ebeket, elütött kölyköket, stb. Ki akarna egy olyan országban élni, ahol az életnek értéke nincs?

 

Bárcsak … ááá! mindegy.

 

De beszéljek  arról is, hogy mi kell nekem, ha már ezt a címet adtam a bejegyzésemnek Szeretném egyszer én is úgy indítani soraimat, mint minden teljesen ismeretlen jobb sorsa érdemes író, aki soha nem kérdőjelezi meg saját tehetségét, akinek soha nem borítja be hajnalait az aggály. És az ezredik kiadó visszautasítása sem tántorítja el hitétől.

 

Valamilyen hasonló intrót képzelnék el az elsőszülött könyvemhez:

 

“Ülök kint a kertben, hallgatom a tücskök éjféli koncertjét. Blanche kutyám támasztékként használja lábfejemet, Dida szimatolja a levegőt. Bambán nézek magam elé, agyam átkapcsol az alfa hullámokra. A kerti égők úgy világítanak, mint a szentjánosbogarak. Hangulat ölel át. így néz ki egy temető is hallottak napján sötétedés után. A hold kíváncsian bámészkodik, tetszhet neki a kis csapat. Lassan kortyolgatom a hegyek folyékony rubintját, miközben az üvegpohár kristályhangú koccanása szólítja az angyalokat.”

 

Na, szóval! így kezdődne az a bizonyos első könyv, amelyet az anyámon kívül  soha nem olvasna el senki.

 

 

 

A valóságban ez e jelenet viszont teljesen másképpen játszódott le. Kivánszorgok a tíz négyzetméteres kertembe – amely nem a kerek erdő közepén található, hanem egy bérház udvarában – kiterelem a két kutyát is szellőzni. A szoba és az ágyba heverészés monotonitását már nagyon unják, így egyáltalán nem csodálkoztam, amikor boldogságukban felborították a kerti asztalt a pöttyös bögrémmel együtt. Ha a szomszédok felkelnek a csörömpölésre megint oltári balhé lesz – gondoltam magamban. Hála az égnek, hogy nem kelt fel senki.

 

Amint leheverednék  a hintás lócámra, hogy elmélkedjek az éjszakában, na pont akkor téved be a szomszéd macska az udvarunkba. Dida pedig ölebből átmegy veszett házőrzőbe, a kerítést átugorva bömböl kutyanyelven – szilárd meggyőződése, hogy ez a macsek minket ki akar nyírni,majd a vérfürdő után ellopja az összes nálunk található kutyakaját. Próbálom megfogni az udvaron mielőtt a szomszédok ki nem hívják a rendőrséget. Miközben halk szitkok közepette hajkurászom Didát, mély baritonján bekapcsolódik Blanche is a diskurzusba. Valahogy beráncigálom őket, becsukom a bejárati ajtót magam után. A feljelentést megúsztam, bár mindenki felkelt az udvarban.Nekem is volt végre egy nyugodt estém.

 

Íme a valóság. Higgyétek el nekem, hogy nem kell mindig megmenteni Isaurát.

 

Mi kell még? hmmm … nyugalom, egy kis kertes ház, pénz a kutyák mentésére, fasírt ízű vegán fasírt, őszinte jókívánság, Isten áldása.

 

 

Az emlék rapszódiája

... az utolsó tavasz volt számára ...

Szerettél és szerettek. Voltál valakié és hozzád is tartozott valaki. Három és fél évet éltél teljes boldogságban fajtársaid között. Minden este rajongással vártad az emberedet. A te “emberedet”, aki fáradtan a nap zajától ült le melléd a vacsoráddal. Annyira hirtelen jött a halálod, nem voltunk felkészülve, egy három éves kutya nem halhat meg parvoban.

Percekig álltam a már süket telefonnal a kezemben, miután sírva közölte velem gazdid, hogy már nem vagy közöttünk. Néhány utcáról mentett kölyökkutyától kaptad ezt a betegséget, téged valamiért magának akart a teremtő.

Sajnos fel kellett bolygatnunk a sírodat, mert  csak másnap eszméltünk fel arra, hogy meg kell bizonyosodnunk halálod okáról.

Kellemes tavaszi időben indultunk feléd a dokival. Ilyenkor virágzik a cseresznyefa, pitypang kelleti magát a fűben, és minden él, mindenben lüktet az élet. Valahogy minden tavasz új akaratot teremt, vágyat hint a porban, hajtás merészkedik az élettelen anyagon. Mintha újból kezdhetnénk mindent … a fű zöldje tompít minden sivárságot.

Gazdid vár minket a kapuban, odavezet  a kiásott gödörhöz, amely magába  zárta a szereteted,  játékod örömét, a hűséges tekinteted.

A Jóska kellene kiemeljen a sírból, de csak toporog a jóember. Nem beszél, nem válaszol, és többszöri felszólítás után sem hajlandó megmozdulni, csak a fejet csóválja.

 “A fene enné meg ezt a modernséget! minek kell a kutyát kiásni?” gondolja magában a vidéki ember puritán, istenfélő lény babonaságával. Attól is retteg hogy elkap valami betegséget. A doki már kezd ideges lenni, végül ő húzza ki Benjit a gödörből. Én csak tehetetlenül nyivákolok, mert nem voltam hajlandó ebben a dologban közreműködni, nem akartam Benjit halva látni. Oda sem néztem, csak egy hideg, erőteljes puffanás  jelezte, hogy kiemelték. A gazdi keze remeg, ő segédkezik az orvosnak, halkan fohászkodik Istenhez.

Mégis a fekete zsákra pillantok ,nem látom a tetemet, mert nem takarták ki teljesen. A nap sugarai ölelik  át Benji földi maradványait. Kimetszettek egy darabot a kutyus beleiből, amely le is lett fagyasztva, ez volt elküldve szövettani vizsgálatra. Nekem meg kezd teljesen az agyamra menni Jóska bambasága, aki eközben még mindig diófának hiszi magát, és elnézi három nő kínját és kínlódását. A helyzet abszurditása megrekeszti bennem az indulatot, és valami félkótyagos, morbid mosolyféle lopakodik elő, képtelen vagyok átadni magam a fájdalomnak.

Bocsánatot kérek tőled Benji a mulasztásomért, a szenvedésedért, a Jóskáért, nyugalmad megbolygatásáért, azért a kínomban elkövetett mosolyért. Gyermekkoromban mindig abban a hitben ringattam magam, hogy van külön kutyamennyország, de a kétlábúak és a négylábúak mennyországa között akadálytalan az átjárás. A kutyák óperenciáján akartam (akarom) eltölteni örökkévalóságom – akkoriban is menekültem a saját fajtársaimtól, ma már kissé idegennek érzem magam közöttük az elvegyülésem ellenére.

Valós kötődést csak a férjem és az állataim iránt érzek, a többi kötődésem eléggé felszínes. Alapvetően az emberek nem rosszak, csak egy része az énemnek folyton tiltakozik civilizáció és a civilizálatlanság ellen. Segítek, ha kell, de cserébe senki ne piszkálgassa a múltamat, sem a jelenemet – szeretem a saját sebeimet magam ápolgatni. Kedves vagyok és empatikus, de hagyják békén az én keresztemet. Majd beszélni fogok róla annak, akiről úgy gondolom, hogy elviseli (vagy írok).

Minden halált az apám halálához viszonyítok. A temetés napján az járt állandóan a fejemben – vajon nem éhes ? vajon nem fázik? …olyan hideg lehet a föld, olyan magányos lesz ott …

Azt hiszem hasadt elmével álltam végig a temetési ceremónián.

Vajon Benjinek nem hideg a föld? és vajon vissza akar menni a gazdijához, vagy már megszokta a többi négylábú angyal társaságát?

Drága lélek, reménykedem abban, hogy egyszer veled is találkozom majd azon a helyen, ahová való vagyok. Felnézek a csillagokra, és az égi úton fürkészem tappancskáid nyomát, az éjszaka kéksége halandóságom  számára láthatatlanná teszi azt a kaput, amelyen beléptél.

Isten veled Benji!

 

 

 

Nem csak magamról

Mit is mondhatnék bevezetésként?

Nem hoztam létre világrengető dolgokat életem során, már nem is akarok az elismerések koldusa lenni. Aki forradalmi eszméket szeretne olvasni, vagy az ultraegyedi, szürreális énközpontú  valóságot részesíti előnyben, valószínűleg az első kattintás után tovább lapoz. Miért indítottam blogot? Ha azt mondanám, hogy   naplóként használnám nem biztos, hogy fedné a valóságot. E célból fogtam volna egy jegyzetfüzetet. és elkezdtem volna macska kaparászni életem szürke, néha bosszantó, néha humoros, fájdalmas hétköznapjairól. Búskomor pillanataimban elővenném, és elmerengenék a betűkkel írt életen – ennek mondjuk az a hatalmas előnye, hogy az ember leánya, szabadon, minden kötöttség nélkül, apait-anyait beleadva el tud merülni az önsajnálatba. Hát … ez valahogy nekem nem volt szimpatikus – igen, tudom, háttal nem kezdünk mondatot, forduljunk a képernyő felé arccal!

 

Szóval vannak bizonyos dolgok, amelyek engem érdekelnek, vannak olyan tevékenységek, amelyekben részt veszek, egyszóval “teszek”. Ilyen az állatmentés. Ebben az országban  az állatkínzásnak, a brutalitás számtalan formájának tradíciója van az állatokkal szemben. Ide születtem, más választásom is lehetett volna  fiatalon, de maradtam – Keveset teszek értük  ahhoz képest, amilyen méretű a probléma. Nem üvöltözök, rikácsolok tüntetéseken, “véresruhás” megmozdulásokat sem szervezek. Nem az én műfajom. Én az azonnali, kézenfogható segítségnyújtásban hiszek. Teljesen mindegy, hogy kétlábú, vagy négylábú sorstársról legyen szó. Az öreg hajléktalannak sincs szüksége a jóindulatú leereszkedésedre, vagy bibliai idézetekre, elég ha meghallgatod, élelmet adsz neki, egy kis aprót esetleg. Ebben a  helyzetben valamit segít rajta, meg a takaró. Mi egyebet lehetne tenni? Esetleg örökbefogadod, ilyen történetekről viszont ritkán hallok.

 

Egy elütött állaton sem segít a facebookos posztolgatás. Számtalan esetben tapasztaltam, hogy néhány állatbarát úgy tesz tanúbizonyságot állatvédői státuszáról, hogy lefotózza az éppen vergődő szerencsétlen kutyát/macskát, majd kiposztolja. Ezzel ő elintézte a dolgát.  Menjen “valaki” összeszedni és fizesse ki az orvosi költségeket. Itt van az a pont, amikor az igen alacsony vérnyomásom az egekbe szökik, és elkap a világharag. Fene tudja, valóban ilyen látszatéletet élnénk? Minimális felelősséget, kellemetlenséget, kényelmetlenséget sem akarunk vállalni, azért ami/aki nem hozzánk tartozik, mindenki más csináljon már valamit, csak ne mi legyünk azok. Sajnos ez a jelenség nem országspecifikus, és ez a fajta gondolkodás  nem csak egyes állatbarátokra  jellemző. Egyre több pozitív visszajelzésre lenne szükségünk, egyre több spirituális – boldogság élményre, egyre több szeretetre, de ne kelljen túlságosan megerőltetni magunkat.

 

Én sokszor vágtam a fejszémet nehéz fába, utólag néha nem láttam értelmét. Talán kicsit elfásultam, megpróbáltam szürke maradni, mert szürkének lenni még mindig kényelmesebb, mint magyarázkodni. Lehetek én is kényelmes, teljesen emberi opció. A saját kényelmességem is dühít néha. Kimerítő a felesleges szócséplés, ha nem értenek – ez a “megnemértettségi” izé … Úristen! Ezt a közhelyes marhaságot tényleg én írtam ide?

 

Elem  a napjaimat ebben  a tragikomikus valóságban, én formáltam ilyen “sírvanevetősre”. Blogot pedig kíváncsiságból indítottam. Talán érdekelnek másokat is, azok a dolgok, amelyek engem foglalkoztatnak, vagy van némi közös kapcsolódási pont. Magamhoz beszélnem elég unalmas lenne, még abban az esetben is, ha kifejezetten jófej társaságnak gondolom saját személyemet saját magam számára.

 

Amúgy kissé frusztrált negyvenes nő vagyok, jól leplezett enyhén nihilista vonásokkal, de eléggé empatikus. Néha szélsőséges, egymástól eltérő végletekben gondolkodó. A hozzáértők biztosan labilis személyiség zavarként aposztrofálnák a bajomat, én sajnos nem értek magamhoz, de mások életéhez viszont annál jobban. Mint mindenki …

 

Három négylábúval élek és egy kétlábúval. Számomra a négylábúak jelentik a szebbik fajt. Kettő darab mentvényem van, ők az utcáról jöttek be egyenesen, számomra teljesen érthetetlen okokból kifolyólag  nálam rekedtek.  Teljhatalomú birtokosai ennek a szobának, konyhának, ágynak, párnának stb.

 

kutya
Kutyusok

 

Ennyi talán elég lesz bevezetésnek. Úgy döntöttem, hogy ide akarom hurcolni majd az összes sületlenséget, melyek megfordulnak  a szürkeállományom területén. Ezúttal szeretném megköszönni annak a személynek a munkáját, aki lehetőséget adott rá, hogy ezt megtehessem. Ő hozta létre az oldalt, valószínűleg a továbbiakban is kezelni fogja ezt a felületet. Ma valamit – olyasmit mondott, hogy szeret segíteni – minden bizonnyal neki is jobb hangulata van, ha valaki örül a munkájának. Megpróbál mindenkivel jó viszonyban lenni, de elmondása szerint ez sokszor lehetetlen. Így van, nem kell mindenkivel jó viszonyt ápolni. Mielőtt még nagy párbajokra ösztönöz minket a hangulat, le kell építeni a kapcsolatot. Egy bizonyos idő után már szinte rohamosan fogynak az évek, minek töltsük az időt a végeláthatatlan konfliktusokkal? Erőt, életerőt vesz el tőlünk. Klasszak a munkáid Krisztián!

 

Köszönöm a figyelmet!