Ismét kellemes napok

nem tudom magamról levakarni a bajbajutott állatokat

Előhang

 

Ballagok haza kutyáimmal . Már nincs történés este nyolc után.Miután felakasztom a pórázokat a fogasra, megsütöm azt a Norbi- féle almás, vaníliás, pudingos izét, mert a múltkor nagyon jól sikerült. Nagy előnye, hogy nem igényel szakszerű, vérkomoly rutint, így még az ügyetlenebbek sem járnak rosszul, lehet sikerélményük.  Kortyolgatom a teámat, és gondolatban tervezem a munkafolyamatot. Vagyis terveznem, ha nem zavarna meg a telefonom melódiája. Ebben az órában csak az hív, akivel minimum három órát társalgok. Sebaj, majd éjfélkor kezdek neki a munkafolyamatnak. Tévedtem. A telefonbeszélgetés nem volt több egy percnél.

 

Első Felvonás

 

-“Gabi  néni?”-szólt az ismerős hang bizonytalanul

-“Mondd Kinga!”

-“Az a kutya reggel óta nem mozdul,  amelyről beszéltem. Ki kellene hívni az állatorvost, mert mi anyuval nem tudunk mit csinálni”

Számtalanszor mondtam a leánynak, hogy engemet többet ne hívjon ilyen ügyekben, mert nekem sem menhelyem nincs, sem pénzem, eszközeim, sem pléhpofám  a kéregetéshez  Több alkalommal voltam mélyponton, nem akarok  ismét ártani magamnak. Mert ebben az országban az állatmentés nem egy hőstett díszkivilágítással, hanem teher, meghunyászkodás, önmagunk megalázása, koldulás, elhelyezési problémák, adósság, lekötelezettség, álmatlan éjszakák, családon belüli viták, depresszió,ultimátumokkal fenyegetőző ideiglenes befogadók puhítása, stb. Frászt kapok, amikor ezt hallom” egy órád, egy napod  , egy heted van arra, hogy…”

A készenléti állapotok minden embert kicsinálnak. Az állatmentés ebben az országban önsorsrontás, ha lelkeddel gondolkodsz. Aki ésszel, az megél belőle.  A kutyakereskedelem virágzó iparág hazánkban (az elmúlt hetekben találtak Németországban öt kutyát magukra hagyva rgisztrálatlan romániai chipekkel, gondolom a szállító összebalhézott az importőrrel

Nos, megint rossz döntést hoztam. Kimentem megnézni a kutyát, azzal az elhatározással, hogy most nem fogok tenni semmit, majd csinálok egy képet és kibiggyesztem a facebookra. Teszem én is azt, mint bármely normális ember ilyen esetben. A kutya a város központi részén vackolta be magát a híd alá. Hatalmas macifej nézett velem szembe. Már több mint 24 órája nem mozdult helyéről.  Tekintete nem volt zaklatott, nem csóválta a farkát, nem könyörgött, totális apátia Így néznek azok, akik a halált várják.

Óvatosan közelítettem meg, mert termetéből ítélve én járok pórul, ha nem kölcsönös a jóindulatú érdeklődés. Nem igazán tetszett neki, hogy ketten gügyögünk hozzá, az ember közelsége fenyegetés számára. Valami ócska, kék műanyag spárga lógott a nyakában, és egyetlen dolog  mozdította ki  közönyéből, mégpedig a kaja.  Erőlködve tápászkodott fel, de habzsolt. Hátsó lábai rogyadoztak, remegtek, nem bírta tartani magát. Miután evett diszkréten bemorgott, ezzel jelezve, hogy most már éppen itt az ideje a távozásnak, nincs szüksége ránk.

Már kezdtem is óbégatni,káromkodni .  Senki nem fog bevállalni egy ilyen termetű kutyát. Én nem tudom befogni, a lakásunk  pedig 27 négyzetméter három négylábúval. Pffffff… hát hiányzott ez nekem ? Mihez kezdek vele?

 

Második Felvonás

 

Kiposztoltam a képeket abban reménykedve, hogy kapok segítséget. Felhívtam azokat a rendelőket, amelyeknek van sürgősségi telefonszáma, azokat az orvosokat, akik ismernek, de csak elutasításban volt részem, vagy egyszerűen nem válaszoltak. Az indokok:nem vagyok a városban, nem utalunk be nagy termetű állatot klinikánkra, nincs emberem, nincs ketrecem, jönnek az ünnepek,  nem tudok mit tenni( ez volt a legszebb gyöngyszem a levakarós magyarázkodások közül) Közben tornyosultak a kommentek a poszt alatt. Majdnem mindenki tudta, hogy mit kell tenni. A harcedzett veterának  hallgattak, mert tudták, hogy  nyakig vagyok a bajban. Egyszer nevettem el magam miközben böngésztem a hozzászólásokat. Egy hölgy azt tanácsolta, hogy hívjam fel az állatvédelmet, esetleg valamelyik egyesületet, ők elintézik. Biztosan ezt látta dokumentumfilmeken. Majd jön egy felszerelt,bátor, képzett  csapat,és  el lesz intézve a dolog.  Ilyenkor játszadozik el az ember a “mi lenne ha”típusú gondolatokkal. Nem, nem dőltem a kardomba .  Ennyire nem lehet határtalan az emberi sötétség. Ha már tagja vagy egy állatvédelmi csoportnak, illene tudnod legalább a körvonalakról, arról, hogy hazánkban mit jelent az állatvédelem,  az állatmentés.Tudatlanként  kérdő mondatokat alkoss, a kijelentő mondatokkal felborzolod azoknak az  idegeit, akik benne vannak a hajuk tövéig a témában, mert mindent a maguk bőrén tapasztaltak . Nincs hivatalos állatvédelem, nincsenek csapatok. A menhelyek viszont dugig vannak, úgy kell mindenkinek még egy kutya, mint  púp a hátára. Néhány ember azért hozott létre egyesületet, mert már nem tudta mentvényeinek  a minimumot sem biztosítani.  Mindenki csak lélegzik a megélhetési állatmentőkön kívűl , élni nem tud, csak túlélni.Emberfeletti  erő kellett ahhoz, hogy ne írjak be valami dörgedelmeset. Végül felajánlotta valaki a segítségét cicás létére. Vele mentem ki éjfélkor, hogy beadjak egy fájdalomcsillapítót a kutyának konzervbe elkeverve. Nem igazán volt kedvem éjjel mászkálni a híd alatt. A kutya pont olyan közönyösen nézett rám, mint amikor először megpillantottam. Megköszöntem a segítséget az illető hölgynek, majd elbúcsúztam. Éjjel egy óra van, megpuszilom alvó szerettem fekete orrát,de a  macifejre  gondolok. Kint van a hidegben betegen. Haragszom magamra a tehetetlenségem miatt.  Pörgés van a kommentmezőben, semmi hasznos információ.  Vajon  hányan gondoltak a saját felelősségükre?.

Nem aludtam semmit az éjszaka folyamán , reggel hatkor felcihelődtem és  ismét kimentem. A kutyának hűlt helye. Bebarangoltam a környéket, de nem láttam sehol. Már azt hittem elvitték a sintérek.  Délelőtt tíz óra volt mire sikerült elaludnom. Ébredés után benéztem a csoportba. A macifejűt más is kiposztolta.  Helyet változtatott a drága. Persze senki nem szedte össze, csak megosztotta az értékes információt. Délután hatkor sikerült megtalálnunk a lánnyal, aki első este kérte a segítségemet. Ott virított a parton Felhívtam az egyetlen állatorvost, aki felajánlotta, hogy legalább megnézi. Sajnos ő sem tudott semmit tenni. Látta a kutyának a kiszámíthatatlan viselkedését, nem volt kedve rizikózni. Azt tanácsolta, hogy altatólövedékkel fogjam be, az állatkertesek biztosan kijönnek. Neki nincs ilyen eszköze. Megköszönöm az idejét, a fejemet fogom miután távozik. Bekeverjük neki ismét a fájdalomcsillapítót. Bizalmatlan, morog . Aggódva nézem a partot, emelkedik a víz szintje, a kutya fél méterre fekszik . Miután hazaérek ismét posztolok. Semmi nem történik, ez már a második nap.  Később felhív a leány kétségbeesve.

-“Gabi néni, itt vagyunk a kutyánál, mellettünk van egy úr, aki kihívta a sintéreket. Tessék beszélni vele”

Már torkomban van gyomrom. Szegény azt hitte, hogy jót tett. Súlyos beteg kutyákat nem tartanak hosszabb ideig állami menhelyeken, mert a gondozásuk elég költséges. Egyik állami menhely sem tart ilyen kutyát közköltségen. A mi menhelyünknek pedig fekete múltja van. Soha nem mossa le magáról az ártatlan lelkek vérét. Mivel nagy port kavartak  civilizált országokban azok a történések, amelyek 2012-től  egészen 2015-ig folytak ezen a menhelyen, valamelyest változtak a dolgok, talán jobb irányba. A nyomásgyakorlás működött, no meg egy per is vetett a latba. Két alkalmazott volt elbocsátva azt hiszem, egyik az állatorvos volt, akit “mengelének” becéztek. A polgármesterünk hozzájárulásával zajlott minden . Nem részletezem, utána lehet nézni.

Ez volt a hab a tortán, a szerencsétlenre még a sintéreket is kihívták. Ha  egészséges lett volna, nem hiszem, hogy veszélybe lett volna az élete. De így…

Egy foksányi  hölgy írt rám, mert felismerni vélte ellopott kutyáját. Azt állította, hogy a macifejű kislány, sterilizált,mirkrochippelt, valamint az övé. Kimondhatatlanul boldog voltam, már szervezte a kutya befogását és szállítását. Még csak ezt az éjszakát kell kibírja.

 

Harmadik Felvonás

 

Reggel hatkor már megint keressük a kutyát( semmi alvás). Esik az eső. Valahonnan sántikálva előballagott. Kicsit megbökött minket az orrával,  ezzel jelezve, hogy megismeri a bajtársakat, már nem volt annyira zárkózott.Én továbbra is féltem tőle, pedig kedveskedett nekem is a maga módján ez a zord lélek. Ha két lábra áll és képen nyal, biztosan elájulok. Innentől kezdve annyira felpörögtek az események, hogy  órákon keresztül nem történt semmi. Álltunk mindhárman a zuhogó esőben. Remegtem a kialvatlanságtól, mint a nyárfalevél, hideg is volt. Vártam, hogy végre megérkezzenek a kutyáért, mert Szebenből küldött autót a kutya állítólagos gazdája. Olyan tíz óra után jött segíteni nekem az egyik helyi egyesület vezetője. Ekkor már az utolsó ruhadarabig el voltunk ázva. A nevük: Asociatia Happy Dogs And Other animals Oradea. Egy parányi szervezet, amely szintén harcol az életben maradásért( örömmel fogadnak minden apró adományt)A hölgyet elég régóta ismerem. Soha nem szerette a  túlzott figyelmet, sem ha fotót készítenek róla. Nem az a cseverésző alkat. Húzza az igát ő is . Mindig meglep a profizmusa, amikor állatok befogásáról van szó. Mosolygott, gügyögött. A kutya megadta magát. A hölgy ötven kiló lehet, a macifejű hatvan. Lekerült róla a spárga, helyette pórázt kapott. Chip nincs, kan, nincs kasztrálva. Próbálom  hívni a foksányi illetőt, hogy fordítsa vissza embereit Szebenből, mert ez a kutya nem az övé. A telefonom ekkor merül le, szerencsére sikerült üzenni nekik. Visszafordultak .  Az indulat bennem már olyan forró, mint a láva Mivel az egyesületnek nem állt módjában elhelyezni egy ilyen nagytestű állatot, a probléma továbbra is  makacsan kiabált a megoldásért. Ekkor jutott eszembe, hogy valaki felajánlotta magát ideiglenes befogadónak pár napra. Hoppá! – de miként fogom betenni az autóba?  A segítségem magamra hagyott, mert nem volt ideje. Az autó megjött, de az istenért sem lehetett betuszkolni a kutyát. Megint elkezdett morogni. Már öten álltunk az esőben. Próbáltunk deszkát tenni a csomagtartóhoz, azt hittük , hogy majd szépen fel fog sétálni rajta.Hogyne. Vissza kellett hívnom az egyesületes hölgyet. Újabb fél óra várakozás, végül megérkezik. Ez már az ötödik óra, amelyet kint töltünk az esőben, de hála az égnek egy perc alatt be lett pakolva a macifejű. Megérkezünk a fosterhez. Ki tudja mikor volt utoljára fedél a feje fölött. Innentől kezdve lassan kezdtem megnyugodni.   Képtelen lettem volna bevállalni a kutya hurcolását klinikákra, szerencsére átveszi a jövő hét folyamán egy szalontai menhely. A foster nem  tudja pár napnál tovább tartani . Szalontának sem  hiányzott  egy hatvan kilós beteg kutya, mivel ott is helyhiány, de főleg pénzhiány van. Talán felismerték, hogy nem fogom tudni megoldani ezt a feladatot egyedül. Ide autó kell, idő kell,orvosi kivizsgálások, stabil hely, stb.  A kutya fajtáját tekintve bukovinai juhászkutyam, nem keverék. Amint felépül gazdára vár. Kasztrálva,oltva , egészségesen fogadható örökbe. Ez ügyben keressék bátran a menhely vezetőjét Kertész Antóniát.

Ha valakinek módjában áll támogatni a macifejűt, banki átutalással pillanatok alatt lebonyolíthatja .

 

Az egyesület bankszámlaszáma:

Asociatia Antonia Save Animals

Translvania Bank

RON: RO43BTRLRONCRT0361371801

Euro: RO90BTRLEURCRT0361371801

 

Köszönöm azoknak az  embereknek a támogatását,akik az utóbbi pár napban mellettem voltak. Fizikálisan kevesen,de sokan drukkoltak a kutyának a monitor mögül. Ez kevés. A médiatizálásnak ugyan nagy szerepe van az állatmentésben, de ha mindenki csak posztol, akkor pár nyomorúságos emberre hárul az ország kutyáinak a mentése, azokból meg van elég.  Számtalan kutya teteme díszíti utainkat. Talán ők  szerencsésebbek, nem az erdőbe halnak éhen,és nem kell napokig vergődjenek lebénultan egy árokban . Egyes emberek meg azt hiszik, hogy nekünk kötelességünk a mentés,önköltségen, saját idegrendszeren.   Nem tudtam rövidebb lenni, a vonó nem bírta abbahagyni.

Remélem egyszer eljön az a nap, amikor egy telefonhívással el tudunk intézni egy mentést, sőt,  megköszönik nekünk a bejelentést. De addigra…. ki tudja hol leszünk.

 

 

… te rongyos élet …

mi jöhet még?

Itt a tavasz! Minden szuper. Szédülök, száz felett van a pulzusom, úgy nyikorgok mozgás közben, mint egy rozsdás ajtó, a végkimerülésig idegesítem magam. Megérdemlem a fizikai és szellemi összeomlást. Leterhelem magam, majd rájövök, hogy megint szétzilál, megtör, széttapos a feladat. Nem vagyok erős, de mindig felmosom magam a padlóról, mindig kikapaszkodom a helyzetből.

 

 

Elvittek egy szép helyre. Számomra egy rémálom volt. Tök cuki mama kutya számtalan baba kutyával, a kicsik körülbelül hat hetesek. Ötven méterrel arrébb szintén egy mami két napos csemetékkel, a harmadik mami pedig jól láthatóan szoptat, csak a kicsinyeit nem találtuk sehol. Mind az utcán kóborolnak a büszke apukákkal (azokból is volt vagy hat). Csodálkozom, hogy életben maradtak a mínusz fokokban. Sorba vittük oltatni a csapat tagjait, és a barátnőm helyezte el magánál őket, amiért én kimondhatatlanul hálás vagyok. Semmilyen jel nem mutatott arra, hogy bármilyen betegségük lenne, a féregtelenítőt is megkapták, azt gondoltuk, hogy egészséges az egész banda. Játszottak egész nap, ettek, mint farkasok. Az első kettőnek csináltattunk parvo tesztet, amely negatív lett. Egy úr kiválasztott két tündéri manót és el is vitte őket Belényesbe.

 

 

Két nap múlva felhívott azzal a hírrel, hogy a kutyák bágyadtak, hasmenésük van és az egyik már kap intravénásan kezelést. Hihetetlen, hogy szinte órák leforgása alatt lettek rosszul. Visszahívattam Váradra őket, hiszen Belényesbe nem sok lehetőség áll rendelkezésre ami az orvosi ellátást illeti. Az egyik már útközben agonizált az autóban, megérkezésük után pár percre meghalt. A másikat azonnal infúzióra tették. A gazdájuk teljesen összeomlott, tekintetét a földre szegezve zokogott. Meg sem tudtam szólalni, némán néztem a szenvedését és arra gondoltam, hogy ekkora fájdalmat még életemben nem okoztam emberi lénynek, pedig nyilvánvaló, hogy nincs miért magamat keresztre feszítsem.

 

A véradó kutyus

 

Visszahívattunk még egy gazdis kutyát, a fiatal pár teljesen le volt döbbenve, amikor a teszt kimutatta a parvot. Aztán bejött a barátnőm a két (még nem gazdisodott) kölyökkel, amelyeknek szintén pozitív lett a tesztjük. Az ötödik kutyáért meg elmentünk mi magunk. Természetesen neki is pozitív lett az eredménye. Kettő a nyolcból makk egészséges, nekik meg is volt csinálva még a legelején a teszt. Mivel ezek a kivizsgálások nagyon költségesek, és semmilyen tünet nem indokolta további tesztek elvégzését, nem láttuk értelmét a pénzszórásnak, van elég kiadás nyolc kicsivel.

 

 

Szétmaszatolt könnycseppek páráján át néztünk egymásra. Kiszenvedetten össze is mosolyogtunk, hiszen a két ölben tartott beteg tesó összepuszilta egymást a viszontlátás örömére. Mi csak sóhajtottunk – mindkettő pozitív.

Egyet hazahoztam, én ápolgattam itthon, már másnap megkezdődött a véres hasmenés. Egész nap a klinikán voltam a kicsikkel éjjel 12 óráig,   mert a két önkéntes véradó gazdija csak ekkor ért rá. Hulla fáradt voltam már, egyszer felsírt éjjel álmában a picur és rá kellett szólnom, hogy hallgasson, mert aludnom kellett pár órát. Este meg is halt. A doki azt mondta, hogy ad nekik egy nyugtató injekciót, mert üvöltöttek kínjukban, a haláltusájukat vívták. Amikor az én ápoltamnak adta be a nyugtatót elküldött az asztal mellől. Pár perc után meg is nyugodott. Végleg Fél óra múlva követte a tesója. (már megint ömlik a könnyem)

 

 

Nem tudtam kibőgni magam rendesen.Kiderült, hogy a barátnőm oltott három éves kutyája elkapta a parvot. Most hívott.

Szóval, aznap este elvesztettünk két kicsi angyalt. Mivel az orvos egyedül volt én segédkeztem abban, hogy a tetemeket zsákokba tegyük. A zsákok szivárogtak, és amikor a kiskutyák átadták lelküket a teremtőnek, ömlött belőlük a halál szagát árasztó váladék. Ültem a széken, bámultam magam elé, valami tompaság árasztotta el egész lényemet, mintha ismét beborítaná az agyamat az a szürke köd, amely szinte az őrülettel határos. Akkor kerülök ilyen állapotba, amikor sokkot kapok. Apám elhunyta után éreztem hasonlót, de az ennél erősebb volt. Halála után pár hónappal átgondoltam és kianalizáltam azt a mentális állapotot, amelyet a tragédia váltott ki belőlem. Rájöttem arra, hogy a szürke köd nem megbetegíteni akar, hanem éppen ellenkezőleg, meg akarja védeni az elmémet az őrülettől, mert egyébként a fájdalom olyan mélyre marna, hogy nem jönnék belőle ki egészségesen.

 

 

Bíbort látok, amint becsukom a szemeim, érzem azt a szagot, hallom az erőtlen nyüszítésüket. Ártatlan lelkek voltak, nem vétettek senkinek. Isten folyamatosan próbára teszi a hitemet.Negyven éves vagyok, egyre jobban viselem az élet arcul köpéseit. Már nem ordítok annyira legbelül, már nem olyan mélyről jön a szenvedés, már nem tépi szét a mellkasomat sírás.

Hónapok óta halálfélelemmel ébredek. Valami még sincs rendben.

Őt kiskutya megmenekült.