A legmakacsabb függősségem

Nem sokat írtam mostanában, kissé csordultig telt az a bizonyos pohár.

 

Elnézést kell kérnem azoktól, akik néha olvasnak, de tényleg nem volt már erőm ahhoz, hogy megosszam szétszórt gondolataimat. Egy hónapja kezdődött körülbelül a zűrös időszak, amikor valami fránya vírus úgy döntött, hogy mellém szegődik. Hűsége és kitartása majdnem egy hétre az ágyhoz láncolt. Nagyon nem úgy nézett ki, hogy egyhamar kilábalok a köhögős, taknyos, verejtékező, fejfájós mizériából. Kétszer cseréltem antibiotikumot, vagy három fajta köhögéscsillapítót nyomtam magamba, plusz a fejfájásra egy vagon bogyót-csoda, hogy nem kaptam gyógyszermérgezést. Betegségem második napján eltűnt a Hádész nevet viselő családtag az otthonunkból. Reggel a férjem kiengedte, én meg esti vergődéseim közepette vettem észre, hogy imádott macsekünk biza lelépett. Utcán talált szerzemény, három hetesen fellógatták egy fára, és onnan nyivákolt keservesen, amíg le nem szedte egy éppen arra járó tíz év körüli kisfiú. A kutyámat sétáltattam, és ekkor szólított meg a gyermek ezzel a maszattal a kezében. Kissé ijedt tekintettel magyarázta a történteket.

 “Nem tudom, mit csináljak, tessék velem jönni megmutatom, hogy melyik fára volt kötve.”

 “Felkötve?”

 “Igen, egy zacskóban volt felakasztva, nagyon gonoszak az emberek-dörmögte a felnőttekre jellemző kiábrándultsággal.”

 “Mit csinálsz vele?”

 “Nincs hova vinnem.”

 

Ekkor vettem jobban szemügyre a miniatűr méretű fekete gombócot. A szeme sem volt rendesen kinyílva, és nagyon csúnya volt a lelkem. Hazavittem, felneveltem fecskendővel, éjjel nem aludtam, mert akkor bulizott a szobában. A tini korszaka maga volt a katasztrófa. Adoptálni próbáltam, de nem kellett senkinek, mivel a legtöbb ember bugyután babonás errefelé, és szilárd meggyőződésük, hogy a fekete “Lukréciák” kizárólag csak szerencsétlenséget hozhatnak. Naneszenekem! Nálunk maradt, és majdnem négy évesen eltűnt a kis agyonkényeztetett lelenc. Már az első éjszakán elkezdődött a több felvonásból álló dráma. Azonnali körözést adtam ki (Facebook, plakátok, szomszédok bevonása a nyomozásba, ingás módszer, jósnők, angyalok,  ismerősök optikai- vizuális térlátásának stimulációja, stb.) Hót betegen éjjel az utcákon, pizsamában kántáltam a nevét. Volt olyan éjjel, hogy háromszor is kimentem járőrözni, ebből két kabátkapkodás hisztérikus sírógörcsből származott, a harmadik pedig téves Facebookos riasztásból – ilyen is van. Amíg élek nem felejtem el a rémálmaimat, az ébredés kétségbeesett, nyomasztó, kiüresedett pillanatait. Lüktetett bennem valami nagyon mélyről suttogó félelem. Mint valami lassan ölő méreg, amely hosszú, kegyetlen testi és lelki agóniát eredményez. Folyton arra gondoltam, hogy elüthette egy autó és nem múlt ki azonnal, hanem kínok közt fetrengve várja a megváltó halált. A hideg futkos a hátamon amikor visszagondolok az elmúlt két hétre, mert ennyi ideig turnézott  őnagysága. Az apám halála viselt meg hasonló módon, majd fél év múlva imádott kutyám távozása az élők sorából. Nem részletezem, hogy miként zajlott le bennem a gyász, csak annyit említenék, hogy nem voltam önmagam … és most kezdődik minden újra. Ebben a helyzetben nem sok remény mutatkozott számomra, hogy maradandó károsodás nélkül evickéljek ki az “állapotból”. Ez patthelyzet. Eltűnik egy családtagod, nem tudsz róla semmit. Előző este még ott szuszogott az ágyon, majd telnek a napok, éltetve egyre jobban a reménytelenséget. Itt nincs olyan, hogy vége – soha nem lesz vége – nincs feldolgozás, lezárás, beletörődés. Nincs semmilyen válasz, bűvös szó, orvosság, amely leszedálná a szeretet. Némán üvöltöm a nevét.

Mostanság jutottam arra a következtetésre, hogy alapvetően az emberekben van szolidaritás. Olyan barátnőm is van, aki ott is fekete macskát látott az elmúlt napokban, ahol nem volt. Volt olyan is, aki imádkozott értünk, egy másik szívemhez közel álló személy angyalokat küldött Hádész segítségére. Lehet, hogy butaság ezoterikus dolgokba hinni, kapaszkodni, de egy igen pozitív csalódásban volt részem. Nagyon megnyugtató volt számomra az emberek törődése, amely egyáltalán nem volt felszínes, megerősítette hitemet az isteni gondviselésbe. Szinte már pironkodtam, hogy ennyit foglalkoznak cicám sorsával, meg az én búbánatommal. Nem is szoktam raplizni akármiért, érezték, hogy komolyan megreccsentem. A férjem folyamatosan küzd egészségügyi problémáival, én is feszt betegeskedtem az utóbbi időszakban, macsek eltűnik, az a kutya meghalt, amelynek megmentettem életét. Öt hónapon keresztül ápoltuk barátnőmmel, amíg felépült. Végül két másik kutya marta széjjel – de erről egy másik bejegyzésben írok részletesebben.

 

Egy másik – kutyával kapcsolatos – ügyemmel teljesen megakadtam. Fontos számomra,  ha valamibe belemászok végig is vigyem. Biza van olyan, hogy egymagunk nem boldogulunk, bárhogy próbálkozunk, mert nincsenek birtokunkban megfelelő eszközök. Az a személy, aki ebben dologban segíteni fog, gondolkodás nélkül mondott igent a kérésemre, miután  pár ajtón feleslegesen kopogtattam. Sok baja van neki is, de tudja, hogy nekem fontos. Nekem fontos, ezért segít. Nem vakarózik, nem fél, nem ijed meg, hanem megteszi, ami módjában áll.

Nem akarok élére vasalt közhelyeket szajkózni, az már számomra is kispolgári lenne és unalmas, de tényleg hálával ébredek, amint kinyitom a szemeimet. Rájöttem arra, hogy tényleg pillanatokon múlik az élet, minden darabokra törik körülöttem, ha elvesztem a szeretteim által nyújtott biztonságot. Nevezhetjük függőségnek?

Vagy elfogadom, hogy ez egy önállótlan magatartás és megpróbálok küzdeni ellene, vagy megpróbálok békében élni saját gyengeségeimmel. Ilyen egyszerű. Az életemmel való elégedetlenséget egy időre félre kell tennem. Mások is botorkálnak hasonló cipőben, csak nem beszélnek róla. Talán nem minden függőséget kell kiirtani, inkább át kellene értékelni a múltunkat, mert a negatív történéseknek oka van. Utad van, feladatod, tanulnod kell!-és sikerült rövid sémákba tömörítenem a nagy bölcsek útmutatásait, pedig kiborulok a túlbuzgó pozitivitástól, meg a belső béke ügynökeitől.

 

 

Az egyéb problémákat kiminuszolva “béka” van. Hádesz, majdnem két hét üdülés után este kilenckor megjelent az ajtó előtt. Nem nyávogott, ez a macska üvöltött. Szélesre tártam az ajtót előtte, semmilyen verbális felszólításra nem volt szüksége ahhoz, hogy berontson. Zabált, úgy tömte a száját, mint a hörcsög. Fél óra után volt hajlandó abbahagyni az evést, majd megelégedetten eldőlt az ágyon. Kérdezgettük, hogy merre járt, de nem kaptunk választ, ő csak dorombolt. Sírtam a boldogságtól. Egyes állatbarátok szerint elege lett az itteni életből. Szerintük neki nem kellenek kutyák, túl kicsi az udvar, nincsenek más cicák, szabad életre vágyik – vagyis emancipálódni akar. A ugató családtagok nem törtek ki üdvrivalgásba, a kicsi meg is morogta, nem tetszettek neki az idegen szagok, a cicus viszont örömmel bújt hozzájuk. Neki ez a falkája, amint kinyitotta szemét erre a világra, kutyákat látott maga körül.

Meglepően tiszta volt. Én úgy gondolom, hogy valakinek sikerült befognia, pedig nem állt meg senkinek. Szerencsére az utódok gazdikeresésével nem kell foglalkoznom, mivel ivartalanítottam a hölgyet. Immáron vége a veszekedésnek is, mert ment a kölcsönös vádaskodás ezerrel. Hazajött a bandita karácsonyra.

Áldott ünnepeket kívánok mindazok számára, akik olvassak soraimat! A szomorúság adja át a helyét a reménynek és a hitnek. Az én istenem letörölte a könnyimet, bízzatok benne!

Utóirat: A vége talán mégis közhelyesre kerekedett, de nézzétek el nekem.

Nem csak magamról

Mit is mondhatnék bevezetésként?

Nem hoztam létre világrengető dolgokat életem során, már nem is akarok az elismerések koldusa lenni. Aki forradalmi eszméket szeretne olvasni, vagy az ultraegyedi, szürreális énközpontú  valóságot részesíti előnyben, valószínűleg az első kattintás után tovább lapoz. Miért indítottam blogot? Ha azt mondanám, hogy   naplóként használnám nem biztos, hogy fedné a valóságot. E célból fogtam volna egy jegyzetfüzetet. és elkezdtem volna macska kaparászni életem szürke, néha bosszantó, néha humoros, fájdalmas hétköznapjairól. Búskomor pillanataimban elővenném, és elmerengenék a betűkkel írt életen – ennek mondjuk az a hatalmas előnye, hogy az ember leánya, szabadon, minden kötöttség nélkül, apait-anyait beleadva el tud merülni az önsajnálatba. Hát … ez valahogy nekem nem volt szimpatikus – igen, tudom, háttal nem kezdünk mondatot, forduljunk a képernyő felé arccal!

 

Szóval vannak bizonyos dolgok, amelyek engem érdekelnek, vannak olyan tevékenységek, amelyekben részt veszek, egyszóval “teszek”. Ilyen az állatmentés. Ebben az országban  az állatkínzásnak, a brutalitás számtalan formájának tradíciója van az állatokkal szemben. Ide születtem, más választásom is lehetett volna  fiatalon, de maradtam – Keveset teszek értük  ahhoz képest, amilyen méretű a probléma. Nem üvöltözök, rikácsolok tüntetéseken, “véresruhás” megmozdulásokat sem szervezek. Nem az én műfajom. Én az azonnali, kézenfogható segítségnyújtásban hiszek. Teljesen mindegy, hogy kétlábú, vagy négylábú sorstársról legyen szó. Az öreg hajléktalannak sincs szüksége a jóindulatú leereszkedésedre, vagy bibliai idézetekre, elég ha meghallgatod, élelmet adsz neki, egy kis aprót esetleg. Ebben a  helyzetben valamit segít rajta, meg a takaró. Mi egyebet lehetne tenni? Esetleg örökbefogadod, ilyen történetekről viszont ritkán hallok.

 

Egy elütött állaton sem segít a facebookos posztolgatás. Számtalan esetben tapasztaltam, hogy néhány állatbarát úgy tesz tanúbizonyságot állatvédői státuszáról, hogy lefotózza az éppen vergődő szerencsétlen kutyát/macskát, majd kiposztolja. Ezzel ő elintézte a dolgát.  Menjen “valaki” összeszedni és fizesse ki az orvosi költségeket. Itt van az a pont, amikor az igen alacsony vérnyomásom az egekbe szökik, és elkap a világharag. Fene tudja, valóban ilyen látszatéletet élnénk? Minimális felelősséget, kellemetlenséget, kényelmetlenséget sem akarunk vállalni, azért ami/aki nem hozzánk tartozik, mindenki más csináljon már valamit, csak ne mi legyünk azok. Sajnos ez a jelenség nem országspecifikus, és ez a fajta gondolkodás  nem csak egyes állatbarátokra  jellemző. Egyre több pozitív visszajelzésre lenne szükségünk, egyre több spirituális – boldogság élményre, egyre több szeretetre, de ne kelljen túlságosan megerőltetni magunkat.

 

Én sokszor vágtam a fejszémet nehéz fába, utólag néha nem láttam értelmét. Talán kicsit elfásultam, megpróbáltam szürke maradni, mert szürkének lenni még mindig kényelmesebb, mint magyarázkodni. Lehetek én is kényelmes, teljesen emberi opció. A saját kényelmességem is dühít néha. Kimerítő a felesleges szócséplés, ha nem értenek – ez a “megnemértettségi” izé … Úristen! Ezt a közhelyes marhaságot tényleg én írtam ide?

 

Elem  a napjaimat ebben  a tragikomikus valóságban, én formáltam ilyen “sírvanevetősre”. Blogot pedig kíváncsiságból indítottam. Talán érdekelnek másokat is, azok a dolgok, amelyek engem foglalkoztatnak, vagy van némi közös kapcsolódási pont. Magamhoz beszélnem elég unalmas lenne, még abban az esetben is, ha kifejezetten jófej társaságnak gondolom saját személyemet saját magam számára.

 

Amúgy kissé frusztrált negyvenes nő vagyok, jól leplezett enyhén nihilista vonásokkal, de eléggé empatikus. Néha szélsőséges, egymástól eltérő végletekben gondolkodó. A hozzáértők biztosan labilis személyiség zavarként aposztrofálnák a bajomat, én sajnos nem értek magamhoz, de mások életéhez viszont annál jobban. Mint mindenki …

 

Három négylábúval élek és egy kétlábúval. Számomra a négylábúak jelentik a szebbik fajt. Kettő darab mentvényem van, ők az utcáról jöttek be egyenesen, számomra teljesen érthetetlen okokból kifolyólag  nálam rekedtek.  Teljhatalomú birtokosai ennek a szobának, konyhának, ágynak, párnának stb.

 

kutya
Kutyusok

 

Ennyi talán elég lesz bevezetésnek. Úgy döntöttem, hogy ide akarom hurcolni majd az összes sületlenséget, melyek megfordulnak  a szürkeállományom területén. Ezúttal szeretném megköszönni annak a személynek a munkáját, aki lehetőséget adott rá, hogy ezt megtehessem. Ő hozta létre az oldalt, valószínűleg a továbbiakban is kezelni fogja ezt a felületet. Ma valamit – olyasmit mondott, hogy szeret segíteni – minden bizonnyal neki is jobb hangulata van, ha valaki örül a munkájának. Megpróbál mindenkivel jó viszonyban lenni, de elmondása szerint ez sokszor lehetetlen. Így van, nem kell mindenkivel jó viszonyt ápolni. Mielőtt még nagy párbajokra ösztönöz minket a hangulat, le kell építeni a kapcsolatot. Egy bizonyos idő után már szinte rohamosan fogynak az évek, minek töltsük az időt a végeláthatatlan konfliktusokkal? Erőt, életerőt vesz el tőlünk. Klasszak a munkáid Krisztián!

 

Köszönöm a figyelmet!