Mi kell nekem?

Itt vagyok

Pörög minden körülöttem, pedig nem vagyok egy hiperaktív similabda. Utálom a pörgést, az állandóan lángoló készenléti állapotokat, az izzadó tenyeremet fokozott stresszhelyzetekben. Csorog rólam a verejték a pániktól, amikor egy állat sorsa az én döntésemtől vagy döntésképtelenségemtől függ. Már túl vagyok fiatalságom záporán, egyre nehezebben bírom hurcolászni magam után a terheket. Azokat a terheket ,amelyek nem is a privát életemhez társíthatók, hanem ehhez az elfekélyesedett társasalmi rendszerünkhöz.

 

Egyszerre küzdök a saját gondjaimmal meg az elhagyott, erdő szélére kitett lelkek életéért. Kispolgárként is rühellem ebben az országban ezt a “ne szólj szám, nem fáj fejem” gondolkodást. Akkor sem szólunk bele a “más” dolgába, ha a “más” éppen agyonver egy kutyát, de talán az sem keltene cselekvésre ösztönző közfelháborodást, ha a “más” egy embert verne agyon. Lebegünk a saját mocsarunk felszínén, miközben azt képzeljük, hogy egy idilli virágoskertben hintázgatunk. És nincs az a harcok mezejéről szakasztott forradalmár, aki el tudná magyarázni a népnek, hogy ez biza társadalomügyileg katasztrofális. Az angolban is  van egy szép szó erre “delusion” (delúzió).

 

Régen nem írtam több okból kifolyólag; kánikula,  rengeteg dolgom van, késztetést érzek az írásra, de lusta vagyok.

 

És íme még néhány további ok némaságom magyarázataként: Osha, egy szép nagytestű keverék kutyus nyolc kölykével. Teljesen el volt gennyesedve a méhe, alultápláltan és betegen tartotta életben csemetéit az út szélén. Valakinek már nem volt szüksége rá.

 

Pirit az erdő szélén hagyták, hogy véletlenül se élje túl az elhagyást. Körülbelül hat hetesek lehettek a kicsinyei, mert szoptatott, de sehol nem találtuk őket  A tróger, véglény gazdájában azért volt annyi emberség (talán  nem illik ide ez a kifejezés), hogy mellette hagyott négy szelet kenyeret becsomagolva. A legtöbb kutya éhen hal az erdőben,  nincsen mit enniük a fák kérgein kívül, mert nem vadásznak. Bárcsak a volt gazdája is arra a sorsra jutna, amelyet Pirinek szánt.

 

Ola és Bubu-mama és baba. Ez a szerencsétlen is egy kamionos parklóban húzta meg magát a kölykével. Dögszag volt a közelükben, a többiek valószínűleg elpusztultak.

 

Osha meg van műtve, a kölykeit sikerült adoptálnunk. de mi lesz a többiekkel?…egyenlőre biztonságban vannak.

 

 

 

 

 

 

 

Szinte soha nincs pénzünk, de folyamatosan próbálunk segíteni, miközben a nagyhatalmú politikusainknak egyáltalán nem áll érdekükben, hogy büntetve legyenek a felelőtlen szaporítók és az állatkínzók (kína után románia az ezüstérmes). Nem áll érdekükben, hogy kampányokat szervezzenek falvainkban, ahol a mélyen értelmült őslakosság még mindig abban a hitben él, hogy az állatok ivartalanítása a teremtő elleni vétek – de vizbe fojtás, a kidobás teljesen helyénvaló. Soha nem lesz rend.

 

Országunk elég szépen exportálja a kutyákat külföldre. Nagyon sokan kényelembe helyezték magukat az állatmentésből a kapcsolataik révén (tisztelet a kivételeknek). Csak egy részük az ebeknek kerül rendes gazdához kint, a többiek állatkísérletekre mennek, meg ki tudja hova . A szerencsésebbek addig vannak tartva, ameddig adományokat hoznak a konyhára, utána … (egyszer majd beszélek részletesebben erről).

 

Egyáltalán nem csodálkozom, ha valaki nem kívánkozik visszatérni  szülőföldjére. Aki egyszer megtapasztalta, hogy milyen emberként létezni és nem rabszolgaként tengődni a saját hazádban – civilizált környezetben, viszonylag civilizált közösségekben- már nem igazán vágyódik vissza.

 

Mit lát itt egy idegen állampolgár? halott állatok tetemeit az út szélén országszerte, falkába verődött csontsovány kóbor ebeket, elütött kölyköket, stb. Ki akarna egy olyan országban élni, ahol az életnek értéke nincs?

 

Bárcsak … ááá! mindegy.

 

De beszéljek  arról is, hogy mi kell nekem, ha már ezt a címet adtam a bejegyzésemnek Szeretném egyszer én is úgy indítani soraimat, mint minden teljesen ismeretlen jobb sorsa érdemes író, aki soha nem kérdőjelezi meg saját tehetségét, akinek soha nem borítja be hajnalait az aggály. És az ezredik kiadó visszautasítása sem tántorítja el hitétől.

 

Valamilyen hasonló intrót képzelnék el az elsőszülött könyvemhez:

 

“Ülök kint a kertben, hallgatom a tücskök éjféli koncertjét. Blanche kutyám támasztékként használja lábfejemet, Dida szimatolja a levegőt. Bambán nézek magam elé, agyam átkapcsol az alfa hullámokra. A kerti égők úgy világítanak, mint a szentjánosbogarak. Hangulat ölel át. így néz ki egy temető is hallottak napján sötétedés után. A hold kíváncsian bámészkodik, tetszhet neki a kis csapat. Lassan kortyolgatom a hegyek folyékony rubintját, miközben az üvegpohár kristályhangú koccanása szólítja az angyalokat.”

 

Na, szóval! így kezdődne az a bizonyos első könyv, amelyet az anyámon kívül  soha nem olvasna el senki.

 

 

 

A valóságban ez e jelenet viszont teljesen másképpen játszódott le. Kivánszorgok a tíz négyzetméteres kertembe – amely nem a kerek erdő közepén található, hanem egy bérház udvarában – kiterelem a két kutyát is szellőzni. A szoba és az ágyba heverészés monotonitását már nagyon unják, így egyáltalán nem csodálkoztam, amikor boldogságukban felborították a kerti asztalt a pöttyös bögrémmel együtt. Ha a szomszédok felkelnek a csörömpölésre megint oltári balhé lesz – gondoltam magamban. Hála az égnek, hogy nem kelt fel senki.

 

Amint leheverednék  a hintás lócámra, hogy elmélkedjek az éjszakában, na pont akkor téved be a szomszéd macska az udvarunkba. Dida pedig ölebből átmegy veszett házőrzőbe, a kerítést átugorva bömböl kutyanyelven – szilárd meggyőződése, hogy ez a macsek minket ki akar nyírni,majd a vérfürdő után ellopja az összes nálunk található kutyakaját. Próbálom megfogni az udvaron mielőtt a szomszédok ki nem hívják a rendőrséget. Miközben halk szitkok közepette hajkurászom Didát, mély baritonján bekapcsolódik Blanche is a diskurzusba. Valahogy beráncigálom őket, becsukom a bejárati ajtót magam után. A feljelentést megúsztam, bár mindenki felkelt az udvarban.Nekem is volt végre egy nyugodt estém.

 

Íme a valóság. Higgyétek el nekem, hogy nem kell mindig megmenteni Isaurát.

 

Mi kell még? hmmm … nyugalom, egy kis kertes ház, pénz a kutyák mentésére, fasírt ízű vegán fasírt, őszinte jókívánság, Isten áldása.

 

 

Az vagy, amit eszel!

Új utak

Nem, nem egy újabb dili, hogy megpróbálom kihagyni az étkezésemből a hús és tejtermékeket. Pár hónap után sajnos el szoktam csábulni,  amint megérzem ismét a töltött káposzta illatát megbillenek az elvek. Hülyeség szerintem azt állítani, hogy a húsnak nincsen íze, persze én azt is megértem, ha ilyen módon szórják a propagandát vegetáriánusaink. A nyers húsnak valóban nincsen íze –  ha valaki már kóstolta – a húsnak szaga van, dög szaga van, pláne a friss húsnak. Ennek ellenére nagyon finom a pörkölt, a gulyásleves , a kolozsvári káposzta és minden olyan étel, amely képviseli a magyaros, tradicionális ízvilágot. Szerintem nincsen olyan vegán vagy vegetáriánus séf, aki úgy fűszerezi  a gombát, hogy annak fasírt íze legyen. Legendák keringenek arról, hogy miként lehet elbolondítani a szóját, csicseriborsót, tofut olyan módon, hogy  ne vedd észre a különbséget.Egy dependens húsevő odébb fogja tolni a tányért. Ebben biztos vagyok. A szójaragut nem lehet eladni birkapörköltnek.

Ha te kedveled a magyar konyhát ne áltasd magad, a  hús elhagyása igenis lemondásokkal jár. Nem csupán pörkölt után sóhajtozhatsz, hanem búcsút kell intened a roston sültnek, sült kolbásznak, a hagymás kenyérre csepegtetett szalonnazsírnak… stb. A nagyi-féle tyúkhúsleves már csak szép emlék marad. Szinbád ebédjét viszont bármikor megnézheted, amint elvonási tünetek riasztanak fel álmodból – ez a jelenet szerintem híven tükrözi a magyar ember gasztronómiai hedonizmusát.

Miért untatnék bárkit fanatikus érveléssel? Nem halmoznám itt azokat a jelzős szerkezeteket, amelyek kifejezik a húsipar és a vágóhidak borzalmait. Nem fogok olyan utakról mesélni, amelyeken emberek ezrei járnak, inkább  a saját gondolataimat szeretném megosztani pár mondatban a vegetáriánus életmóddal kapcsolatban.

Pár évvel ezelőtt kezdtem részt venni aktívabb módon az állatmentésben. Azokban az időkben fogalmazódott meg komolyabban egy kérdés – vajon nem vagyok-e álszent és képmutató ?

Rengeteg ember vallja magát állatszeretőnek. Nem kutyaszeretőnek, hanem állatszeretőnek. Hoppá! Akkor miért eszünk húst?

Ugyanezt a kérdést feltettem magamnak is – Gabi, ha te állatszerető vagy, miért eszel húst? Ennyire egyszerű ez kérem szépen, csak egy egyszerű kérdés, lehet gondolkodni. Soha nem voltam  nagy húsimádó, utálom a túl zsíros ételeket, csülköket  , pacalt, disznósajtot, de szeretem a rántott húst és a házikolbászt. Azt a házikolbászt szeretem, amelyet nem a boltból veszek. Tudom, hogy  egy állat húsából készült magyar specialitás, tudom, hogy ez az állat pár nappal ezelőtt még élt, tudom, hogy késszúrás végzett vele, de ennek ellenére jóízűen falatozom, mert már táplálékként tekintek a holt élőlényre. Pedig…lehet… egy anyuka testének egy darabkája került a tányéromra…talán lehettek nagyobbacska malacka babái, talán azokat is el fogják pusztítani, mert nagyon finom ám baba malackáknak a húsa . A kisborjúk is erre a sorsa jutnak. Mennyire rémültek lehetnek ezek az ártatlan lények, amikor megérzik, hogy a halálba mennek, mennyire fájdalmas lehet, amikor érzik a kés pengéjét   testükben. Nem mindig profik vesznek részt egy-egy disznóölésen. Néhány degenerált városi gyűlik egybe azért, hogy hulla részegen lemészároljanak egy lelket. Nem tudják szakszerűen leszúrni , csak összevissza kaszabolni, akár órákon keresztül is elhúzódhat a szerencsétlen lény haláltusája , miközben ezek torz teremtmények egymást vállát veregetve tántorogva röhögnek. És rettenetesen büszkék magukra, és azt képzelik , hogy hőstettet hajtottak végre hagyományőrzés céljából  Kiket is nevezünk állatnak?

Ami a vágóhidak kulisszái mögött folyik sokkal borzalmasabb. Rengeteg hozzáférhető anyag van a neten, ha érdekel biztosan meg fogod találni. Gondolom arról is hallottatok, hogy mennyi ivóvizet lehetne megtakarítani, ha mondjuk a felére csökkenne a haszonállatok létszáma a világon. Vagy mennyi termőföld szabadulna fel, ha nem takarmánytermesztésre használnák, hanem zöldségek, gyümölcsök termesztésére. Talán az éhínség is megszűnne.

Túl sok hústerméket fogyasztunk. Szüleink, nagyszüleink hetente egyszer tettek húst az asztalra. Dolgosabbak is voltak, egészségesebbek is.Nem látom értelmét ennek a mérhetetlen pazarlásnak, ennek a rengeteg kioltott életnek.

Egy malacot is ugyanúgy házi kedvencnek nevelhetsz, ha nem riaszt vissza az a gondolat, hogy az egyik családtagod picivel termetesebb lesz a kelleténél. Ugyanúgy fog hízelegni neked, csak vakkantás helyett röfögéssel fogja kifejezni a szereteté, sőt, még különböző feladatok végrehajtására is megtaníthatod. Miért eszünk olyasmit, amelynek arca van és lélegzik?

Négy notórius ragadozóval élek együtt, így nem olyan könnyű megoldani a  a saját táplálkozásomat, de nem lehetetlen. Sajnos több szénhidrátot eszek, mert jobban kívánom a tartalmasabb ételeket. Jobban oda kell figyelnem arra, hogy minden tápanyaghoz megfelelő mennyiségben jusson hozzá a szervezetem. Hidd el, van élet szalonna nélkül is! Pár húselhagyásos hétbe  senki nem halt még bele. Próbáld ki. Ilyenkor azt érzem, hogy sokkal élesebb az elmém, békésebb és toleránsabb vagyok, a stressz sem visel meg annyira, jobban alszok, megszűnik a gyomorégésem. Valami békés angyali erő fonja át nyugtalan lelkemet.Biztonságban vagyok De ennél sokkal több pozitív hatása van.

Egyszer valaki arról beszélt, hogy o szívesen kihagyná a húst az étrendjéből, de nincs mit enni helyette.

Na, akkor én most megpróbálok pár ötletet adni.:

Nagyon finom a franciasaláta hús nélkül,  akár vegán majonézzel, gombát is lehet hozzá tenni; savanyú krumplileves tejfölösen (esetleg növényi tejszínnel készítve) paradicsomos káposzta, burgonyafasírt, töltött gomba vegánosan, babfőzelék, sárgaborsó -krémleves ( főzelék), szegfűgombás rántotta, karfiolleves, majonézes karfiol, rántott padlizsán, rántott karfiol ,rántott tök, rántott alma , rántott krumpli, chia puding gyümölcsökkel, zöldségfasírt , zöldségleves grízgaluskával. Írhatnék még két oldalt. Vannak teljesen vegán verzíók is.

 

Nem vagyok a tálalás nagymestere, de azért mutatok az általam készített ételekről néhány képet, hátha kedvet csinálok egy kis “böjtöléshez”. Nem kell lemondanod a húsról teljesen , ha nem megy, de kipróbálhatnád  a heti egyszeri húsos étkezést. Nagyon finom ételeket főzhetsz úgy is, ha nem raksz a levesedbe tetemeket.

Kóstoltad már a kókusz tejet?Nagyon finom!

Ha nem iszol meg naponta egy literrel, nyugodtan megveheted a boltból , mert nem annyira drága. De elkészítheted magad is otthon ezeket a finom tejet helyettesítő termékeket ( így a legolcsóbb) . Találsz a neten egyszerű recepteket. A rizsből készült tej semleges ízű, a kókusz és mandula tejnek viszont nagyon kellemes aromája van.

A füstölt tofuról hallottál?

 

 

Antianyag – Állatvédelem

állatvédelem mounikáasan

 

 

“Ha antianyag közönséges anyaggal kerül érintkezésbe, akkor kölcsönhatásuk következtében nagyon rövid idő alatt igen nagy energia szabadul fel, az atomrobbanáshoz hasonló jelenség játszódik le.” – Kislexikon (Lapoda Multimédia)

 

Ez volnék én? Pedig az antianyag létezéséről eddig még csak utópisztikus dallamok keringtek a planétánkon, s lám, egyből magamra ismerek a meghatározást olvasva.

 

Folytonosan visszatérő szegmense az életemnek ez a bizonyos atomrobbanás. Olyan ambivalencia feszül bennem, amelyet magam sem tudok megfelelőképpen kianalizálni. Békés természetem van, és alapjáraton próbálom kontroll alatt tartani indulataimat, még néhány gerinctelen kétlábút is megsajnálok, ha csak a primitívségéből adódóan próbálja nálam kiverni a biztosítékot. De most ennél egy kicsivel többről van szó.

 

Az elmúlt hetek, hónapok  eseményei talán megtépázták a tűrőképességemet. Nem fogok több ezer karaktert szentelni az események narratívájára, megpróbálom rövidebben összefoglalni. A romkocsmás Rómeó vergődésén (a saját oldalamon) túltettem magam, de az aljasságon már nem. A menhely egyik kis önkéntes angyalkája, cseppet sem diszkrét modorban megjegyezte, hogy kevés az adomány, és biza füzetbe írják az adományozók nevét. Ennek a nyilvántartásnak az lenne a célja, hogy feltételekhez kössék a segítségnyújtást. Ha valaki nem rendszeres adomány boldoguljon ahogy tud, de akár a sorsára is hagyhat adott esetben egy kínok között fetrengő állatot (egyéni választás kérdése).

Idézem!

– “Boldogulnak ahogy tudnak, ha nem szerepel a nevük a füzetünkben”.

Természetesen ezt ki is posztoltam azzal a céllal,  hogy felhívjam a figyelmet egy rendkívül elkeserítő jelenségre. Arra, hogy egy nagyon abnormális és immorális irány felé kacsingat még az állatvédelem is., hogy ne legyünk már birkák, ne bólogassunk minden pofátlanságra jámboran, ha még nem lett teljesen átmosva a szürkeállományunk. Miféle zsarolás ez?!

 

Nos, ahogy az állatorvosi rendelő ajtaján kilépek  a két kutyámmal,   idiotisztikus heherészés csapja meg a füleimet. A két menhelyes angyalka próbál ismét mobbing által  hatni rám. A harmadik résztvevő a rendelő egyik alkalmazottja, aki ahelyett, hogy diplomatikusan elhatárolódna ettől a lincshangulattól, részt vesz benne (ahhoz ész kellene és szemernyi emberség, hogy felmérje, én egyedül vagyok ott, ők meg falkában).

 

Bevár a menhelyes nőnek az önkéntes angyalkája, aki pár hónap alatt úgy nőtt ki a földből az állatvédő csoportokban , mint a gomba eső után. Vagy osztódással szaporodott? Senki sem hallott róla azelőtt, senki nem tudja eddig hol volt. Ehhez képest elég agresszíven követeli az adományokat, és szapulja azokat a csoporttagokat, akik nem tejelnek. Ez már sokaknak feltűnt. És tényleg elég vicces, amikor azt írja ki, hogy feláldozzák az életüket, a családjukat az állatokért. Pár hónap leforgása alatt már idáig jutott?

 

Szóval, jövök ki az állatokkal és elém libben zsebre dugott kézzel angyalkánk. Arcvonásai élesek, a szája görcsösen rándul, van a tekintetében valami ősi kiirthatatlan, amely nem domesztizálható,  amely olyan mélyről feszül, hogy Csernus kapával sem tudná megpiszkálni a lelki világát. Árad belőle a gyűlölet, miközben kényszeredetten vigyorog. Úgy beszélt, hogy a szája nem mozgott, a fogai között tagoltan sziszegte a szavakat.Konkrétan veréssel fenyegetett, ha még egyszer kiposztolom az ő kommentjeit, vagy bármit a menhellyel kapcsolatosan. Ekkor már sejtettem, hogy  egy komoly viselkedészavar áll a háttérben. Egy  hibás, tanult minta alapján intézi az ügyeit. Ez a fajta érdekérvényesítés nagyon jellemző  a bizonyos közösségekben nevelkedett személyekre (tisztelet a kivételnek). Sokat voltam közöttük foglalkozásomból adódóan, így könnyen felismerem az archetípust. Még mielőtt megvádolna engem valaki differenciált gondolkodásmóddal ( a téma kapcsán)megjegyezném, hogy szociális munkát végeztem, és olyan speciális  iskolában dolgoztam, amely céljául tűzte ki a  hátrányos szociális körülmények között élő gyermekek felzárkóztatását. Az egészséges előítéleteimet  empirikus tapasztalatok igazolják. Tananyag volt az egyetemen az intregráció. Nyíltan beszélhettünk a téma kapcsán, sőt, dolgozatokat kellett beadni.

 

Na, itt van a kutya elásva! Eddig még  egyetlen nemzet sem dicsekedhetett el azzal, hogy milyen hatékonyan olvasztotta be  saját szocializálatlan csoportjait a civilizált társadalomba. Szociológusok tömege próbálja megfejteni a rejtélyt. Rendkívül költséges integrációs programok, kutatások, statisztikák, és semmivel sem haladtunk előbbre. Van valami a DNS-be, ami kódolva van. Az agressziv hajlamot a gének is hordozhatják.  A kolerikus személyiségtípus birtoklása  sem ad zöld lámpát általános normák lábbal tiprására. A társadalomtudományok  iránt érdeklődő énem tett egy aprócska kitérőt, de visszakanyarodok a sztori folytatásához.

 

Amikor kimondta az önkéntes angyalka ezeket a fenyegető szavakat, elkezdett dolgozni bennem az antianyag, másodperceken belül megtörtént az a bizonyos fajta atomrobbanás. Egyszerűen nem hittem el , hogy ez a vadidegen nő – aki immáron másodjára próbál rám nyomást gyakorolni – kertelés nélkül megfenyeget és kilátásba helyezi az én fizikai épségem veszélyeztetését.

Marhára beborul ilyenkor nálam is.  Miután verbális bántalmazást voltam kénytelen elszenvedni  a menhelyet üzemeltető hölgy élettársától, most a fizikai bántalmazással próbálkoznak?

 

antianyag – állatvédelem mounikásan fizikai bántalmazás

 

Elpattant a húr! Akkor már belőlem is kibukott az intelligencia. Felvettem a stílust,  mert ebből értenek.  Nagyon bánt, hogy le kellett alacsonyodjak erre a szintre, de az én türelmem sem parttalan. Egyetlen dolog hozza ki belőlem a tüzet okádó sárkányt,  ha megfenyegetnek, ha zsarolnak.

 

A  menhelyi vezérigazgató-nő táncikált meg énekelt miközben riszálta a fenekét és obszcén kifejezésekkel tűzdelte meg a műsort.

 

antianyag – állatvédelem mounikásan obszcén szavak

 

–”Nyald ki a seggem”- mintha engem érdekelnének az ő szexuális preferenciái, vagy a vágyai.

 

A személyi Samuja elé állt, aki nem gondolta, hogy ekkora “Mounika show” kerekedik  ebből a “diszkrét” nyomásgyakorlásból.

Ekkor már biztattam is , hogy üssön meg, de úgy látszik a cselekvéshez már nem volt elegendő az ősi virtus.  Nekik ez természetes, tanult viselkedésminta , számomra meg nem az.  A vezérigazgató-nő meg igyekezett úgy tenni, mintha engem védene a kilátásba helyezett veréstől. Hát… most elég nagy bajban lenne ő is, ha erre sor kerül, mivel ő manipulálta ki ezt a  helyzetet.

Repítettem feléjük én is egy pár keresetlen szót( olyan mounikásat), majd otthagytam a bandát. Még aznap este kiposztoltam a történteket. Másnap nagy hüppögések közepette kiírják, hogy én azt állítottam lopnak, és felkérik a menhellyel szimpatizáló embereket bizonyítékok bemutatására, mert feljelentést tesznek ellenem. Tetszik érteni? soha nem írtam ilyesmit, de ő majd szerez  bizonyítékot. Elképzelem azt a röhögést, amikor ezzel a váddal valahova beállítanak.

 

Most akkor ez beismerés lenne a részükről? Nem értem.

 

Kedves hölgyeim! Nagyon szomorú tapasztalatot szereztem önökkel kapcsolatban. Már lassan önvédelmi eszközöket kell beszereznem, ha át akarom lépni egy állatorvosi rendelő küszöbét? Mikor hajlandók abbahagyni a zaklatásomat, a fenyegetést, a gyalázkodást?

 

Egyszer a kör bezárul!

Szégyelljék magukat!

 

 

Az emlék rapszódiája

... az utolsó tavasz volt számára ...

Szerettél és szerettek. Voltál valakié és hozzád is tartozott valaki. Három és fél évet éltél teljes boldogságban fajtársaid között. Minden este rajongással vártad az emberedet. A te “emberedet”, aki fáradtan a nap zajától ült le melléd a vacsoráddal. Annyira hirtelen jött a halálod, nem voltunk felkészülve, egy három éves kutya nem halhat meg parvoban.

Percekig álltam a már süket telefonnal a kezemben, miután sírva közölte velem gazdid, hogy már nem vagy közöttünk. Néhány utcáról mentett kölyökkutyától kaptad ezt a betegséget, téged valamiért magának akart a teremtő.

Sajnos fel kellett bolygatnunk a sírodat, mert  csak másnap eszméltünk fel arra, hogy meg kell bizonyosodnunk halálod okáról.

Kellemes tavaszi időben indultunk feléd a dokival. Ilyenkor virágzik a cseresznyefa, pitypang kelleti magát a fűben, és minden él, mindenben lüktet az élet. Valahogy minden tavasz új akaratot teremt, vágyat hint a porban, hajtás merészkedik az élettelen anyagon. Mintha újból kezdhetnénk mindent … a fű zöldje tompít minden sivárságot.

Gazdid vár minket a kapuban, odavezet  a kiásott gödörhöz, amely magába  zárta a szereteted,  játékod örömét, a hűséges tekinteted.

A Jóska kellene kiemeljen a sírból, de csak toporog a jóember. Nem beszél, nem válaszol, és többszöri felszólítás után sem hajlandó megmozdulni, csak a fejet csóválja.

 “A fene enné meg ezt a modernséget! minek kell a kutyát kiásni?” gondolja magában a vidéki ember puritán, istenfélő lény babonaságával. Attól is retteg hogy elkap valami betegséget. A doki már kezd ideges lenni, végül ő húzza ki Benjit a gödörből. Én csak tehetetlenül nyivákolok, mert nem voltam hajlandó ebben a dologban közreműködni, nem akartam Benjit halva látni. Oda sem néztem, csak egy hideg, erőteljes puffanás  jelezte, hogy kiemelték. A gazdi keze remeg, ő segédkezik az orvosnak, halkan fohászkodik Istenhez.

Mégis a fekete zsákra pillantok ,nem látom a tetemet, mert nem takarták ki teljesen. A nap sugarai ölelik  át Benji földi maradványait. Kimetszettek egy darabot a kutyus beleiből, amely le is lett fagyasztva, ez volt elküldve szövettani vizsgálatra. Nekem meg kezd teljesen az agyamra menni Jóska bambasága, aki eközben még mindig diófának hiszi magát, és elnézi három nő kínját és kínlódását. A helyzet abszurditása megrekeszti bennem az indulatot, és valami félkótyagos, morbid mosolyféle lopakodik elő, képtelen vagyok átadni magam a fájdalomnak.

Bocsánatot kérek tőled Benji a mulasztásomért, a szenvedésedért, a Jóskáért, nyugalmad megbolygatásáért, azért a kínomban elkövetett mosolyért. Gyermekkoromban mindig abban a hitben ringattam magam, hogy van külön kutyamennyország, de a kétlábúak és a négylábúak mennyországa között akadálytalan az átjárás. A kutyák óperenciáján akartam (akarom) eltölteni örökkévalóságom – akkoriban is menekültem a saját fajtársaimtól, ma már kissé idegennek érzem magam közöttük az elvegyülésem ellenére.

Valós kötődést csak a férjem és az állataim iránt érzek, a többi kötődésem eléggé felszínes. Alapvetően az emberek nem rosszak, csak egy része az énemnek folyton tiltakozik civilizáció és a civilizálatlanság ellen. Segítek, ha kell, de cserébe senki ne piszkálgassa a múltamat, sem a jelenemet – szeretem a saját sebeimet magam ápolgatni. Kedves vagyok és empatikus, de hagyják békén az én keresztemet. Majd beszélni fogok róla annak, akiről úgy gondolom, hogy elviseli (vagy írok).

Minden halált az apám halálához viszonyítok. A temetés napján az járt állandóan a fejemben – vajon nem éhes ? vajon nem fázik? …olyan hideg lehet a föld, olyan magányos lesz ott …

Azt hiszem hasadt elmével álltam végig a temetési ceremónián.

Vajon Benjinek nem hideg a föld? és vajon vissza akar menni a gazdijához, vagy már megszokta a többi négylábú angyal társaságát?

Drága lélek, reménykedem abban, hogy egyszer veled is találkozom majd azon a helyen, ahová való vagyok. Felnézek a csillagokra, és az égi úton fürkészem tappancskáid nyomát, az éjszaka kéksége halandóságom  számára láthatatlanná teszi azt a kaput, amelyen beléptél.

Isten veled Benji!

 

 

 

Szégyen!

amikor a gerincbántalom kölcsönhatásba lép a primtívséggel

Nem voltak túl kellemes napjaim az utóbbi időszakban. Meghalt a barátnőm kutyája is parvoban. Egy oltott, életerős, nagyon helyes labrador fiú. Mindenki hihetetlennek  tartja. Még én is. Várjuk a szövettani eredményt.

Tegnap kiviszem sétálni a kutyáimat és elénk libben egy játékos fekete ciklon nyakörvvel a nyakában. Gazda sehol. Megszólalnak bennem a vészjósló hangok – menj tovább! kell ez neked? mennyi bajt akarsz még a nyakadba varrni? hagyd békén!

Nagy a forgalom, autók  és villamosok, Ciklonka meg ugrál, mint a bakkecske. Szidom magamat, de ennek ellenére az akaratommal és tudatommal teljesen ellentétes módon cselekszem. Hazaviszem a kutyáimat, majd lekapok egy pórázt és befogom Ciklonkát. Leolvassa a doki csipjét, hála az égnek megvan a gazdája. Irány haza! – be kell fejeznünk a sétánkat. Fél óra lődörgés után találunk egy kómáig betintázott hajléktalant, aki sem az én kiáltozásomra, sem a kutyáim ugatására nem reagált. Néhány járókelő aktív közreműködésével, és a mentősorvos telefonos segítségével sikerül felébreszteni emberkénket, aki azt sem tudta melyik bolygón van éppen. Hazafelé fogadkozom, hogy soha többé beteg galamb, törött lábúak, lebénult kutyák, parvos kölykök. Soha többet nem hívok mentőt beájult hullarészegre. Soha nem húzom le az illuminált nőt a villamossínekről, aki hálának jeléül a hadonászásai közepette még jól orrba is vágott. Mentségére legyen mondva, ő sem tudta, hogy a föd nevű bolygón tartózkodik.

Egy kiadós perlekedés után Istennel, kiírom a facebook-ra, hogy “elegem vóóót!” Ez olyan feszültséglevezetés lenne nálam. Nem igazán igénylem a pátyolgatást, sem a vigaszt, ilyenkor fújom ki magamból a negatív töltetű mérgezett levegőt. Másodpercek múlva kapok egy aranyos kommentet

Nagyon sok mindenkinek elege van beloled is…..

Óooo … szeri van – gondoltam magamban. Megnézem már ki háborgat borongós búskomorságomban. Hoppá! egy romkocsmás Rómeó, aki valami miatt úgy érezte, hogy szíve hölgyének a menhelye támadva lett általam. Pedig én nem támadtam név szerint senkit, egyszerűen csak pár szót említettem az állatvédelem területén ismert frontemberek cselekvésképtelenségéről, az állatvédelem ebben a formában tobzódó létjogosulatlanságáról. Száz évig szedegethetjük össze az állatokat az utcáról, ha ennek az országnak nincsenek mozgalmi lendületű civil szervezetei. Hiába vannak törvényeink, ha azoknak a betartását csak a facebookon követeljük. Mertem ezt rosszindulat nélkül leírni, de kiakadva Benji halála miatt. Nem egészen tartom normálisnak, hogy magánszemélyek minden segítség nélkül próbálják menteni, amit lehet (mert nincs hely a menhelyeken protekciótlan kutyáknak) kockára téve saját állataik életét. Arról nem is beszélek, hogy görcsbe rándul az összes egyesületes ember keze, amikor arról van szó, hogy nyomja már meg azt a megosztás gombot, ha segítség kell egy kutyának, vagy éppen az összeszedett kutya pártfogójának.

Visszakanyarodom Rómeónkhoz. Másolt szöveg:

 

– “Kedves H! Maradj csak a magad partjan ,a sajat poscsolyatokba dagonyazzatok, A vilagrengeto hozzaszolasod meg korulbelul olyan ,mint az ertelmi szinted “

 – “Koszi kedves vagy. Edig is tudtam hogy egy ketszinu agyulag beteg nember vagy de mostamr legalabb kimutattad a fogad feherjet. Pont olyqn facebookos kutyamento vagy mint a tobbi. Csak rinyalni tudsz, mast semmit. Konnyu osszeszedni kutyakat az utcarol es masnak a nyakaba rakni. Onkentes melo nalad ki van zarva, mert vagy faj valamid vagy csak egy lusta dog vagy. Erdekes hogy mi a tiz kutyqnkon kivul meg befogadunk masokat is hozzank de te nem vagy kepes haza vinni surgos esetben egy ejszakara sem egy kutyat, mondvan ‘ jajj nekem othon van ket kutyam’. Csak rinyalsz mint a legtobb facebookos kutyamento….”

 

– “En most ebbe a te krealt ingyen cirkuszodba nem megyek bele . Verd a fenekedet a foldhoz. Ahhoz viszont jo vastag bor kell legyen az orcadon, hogy a sajat oldalamon hanysz, A stilus az ember, de ezt te nem erted ”

 

– “Nincs neked semmid csak nagy pofad .zarj ki nyugodtan legalabb nem latom a sok rinyalasodat. Jajj szegeny kutyak…. Jajajaj. De ha kell csinalni vagy fizetni vala it akkor mindenki behuzza a kis farkat. Konnyu szelfizni egy megmentett kutyaval es utana meg odadobni valakinek!”

 

-“A facebookos kutyamentok azok az uj egyedek akik, nagyon unatkoznak baszatlanok es mar unjak a teveben a szapanoperakat. Igyhat inkabb ilyesmivel foglalkoznak. Csakhat ha mindenki felvesz egy cicat es egy kutyust az utcarol. Szelfiznek egyet es utana viszik valahova. Es ha nem fogadjak be akkor van kit szidni heteken keresztul. Ezek vagytok ti. De ha penzgyujtesrol van szo, vagy pedig a menhelyen onkentes melorol akkor mindenkinek hirtelen dolga van es baszik bele…. Hajra, igy szart sem er sem amit csinaltok mint ahogy a szaros eletek sem…”

 

Nos! Velőzzük ki ezt a példátlan értékű alkotást.
Semmi extra, semmi szellem, beton bunkóság. Sehol egy árnyalat, egy átmenet, egy burkoltan célzatos övön aluli csapás. Szorong, bántja valami, tusolni akar, leplezni valamit vagy valakit. Okád, folyamatosan le akar nyomni, rúg, mar, üvölt, harap. Teszi mindezt a saját oldalamon. Próbálok célozni arra, hogy nem a saját vizein evez,  és ideje lenne már visszaúsznia a partra, amíg még kap levegőt. Ocsmány módon személyeskedő. Soha életében nem hallott arról, hogy az általánosságok és mások privát szférájában való dagonyázás között -ráadásul nyilvánosan –  jól körvonalazott határok húzódnak. Berúgja az ajtómat a sáros lábával, rátör a nyugalmamra, az életemre, mert valami oknál fogva úgy érzi, hogy ehhez neki joga van. Nem posztoltam semmilyen sértő tartalmat, nem kezdtem ki senki vallását, nem “etnikumoztam”. Mert ebben az esetben még megérteném az elmének eme stádiumú átmeneti megroggyanását. De az is lehet, hogy csak szimplán piás volt.
Neki fogalma sincs, hogy én adományoztam a kócerájuknak. Évente kétszer telik meg a perselyem,  mindig átadom nekik a tartalmát. Amikor gyűjtés volt karácsonykor, nem maradtam én sem ki belőle. Ezen felül … tényleg nem alacsonyodom le pitiáner filléreskedésig. Utoljára három hete kaptak tőlem adományt, meg néha meggyőztem az ismerőseimet, hogy adakozzanak a menhely számára, még számlát is adtak róla, ha kértem. Valószínűleg kevés volt,mert akkor talán nem tombolna. Tavaly alaposan megmostam a kutyák edényeit, amiből esznek és isznak, de napszúrással jöttem haza. Ennyit tudtam tenni. Szerényen élünk , nem flancolunk. Képtelen vagyok folyamatosan támogatni egy menhelyet, miközben nekem is ki kell könyörögnöm az állatorvosoknál lévő kifizetetlen adósságaim összegét, senki nem kezelte ingyen a parvos kutyákat. (nem kis pénzekről van szó)
Nem értem, hogy konkrétan neki mi köze van a menhelyhez, azt sem értem, hogy honnét veszi a bátorságot, hogy engem zaklasson sértő tartalmakkal a privát oldalamon.
Milyen erkölcsi normákat követ az a személy, aki gátlástalanul kikezdi a másik ember egészségügyi problémáit? Kétségbe vonja azt, kigúnyolja és alázza ilyen primitív stílusban, az ortográfia pedig megkoronázza ezt a gyűlölködő förmedvényt.
Rendkívül elkeserítő, hogy ezeknek az embereknek bármilyen közük van karitatív szférákhoz. Miféle érdekképviseletet biztosít az a személy, aki emberségből megbukott? Mert a bemásolt szöveg ezt bizonyítja.
Ami pedig a legjobban fájt, hogy engem mint egyedet összefüggésbe hoz szappanoperákkal. Hat éve nem nézek semmilyen műsort a tévében.

… te rongyos élet …

mi jöhet még?

Itt a tavasz! Minden szuper. Szédülök, száz felett van a pulzusom, úgy nyikorgok mozgás közben, mint egy rozsdás ajtó, a végkimerülésig idegesítem magam. Megérdemlem a fizikai és szellemi összeomlást. Leterhelem magam, majd rájövök, hogy megint szétzilál, megtör, széttapos a feladat. Nem vagyok erős, de mindig felmosom magam a padlóról, mindig kikapaszkodom a helyzetből.

 

 

Elvittek egy szép helyre. Számomra egy rémálom volt. Tök cuki mama kutya számtalan baba kutyával, a kicsik körülbelül hat hetesek. Ötven méterrel arrébb szintén egy mami két napos csemetékkel, a harmadik mami pedig jól láthatóan szoptat, csak a kicsinyeit nem találtuk sehol. Mind az utcán kóborolnak a büszke apukákkal (azokból is volt vagy hat). Csodálkozom, hogy életben maradtak a mínusz fokokban. Sorba vittük oltatni a csapat tagjait, és a barátnőm helyezte el magánál őket, amiért én kimondhatatlanul hálás vagyok. Semmilyen jel nem mutatott arra, hogy bármilyen betegségük lenne, a féregtelenítőt is megkapták, azt gondoltuk, hogy egészséges az egész banda. Játszottak egész nap, ettek, mint farkasok. Az első kettőnek csináltattunk parvo tesztet, amely negatív lett. Egy úr kiválasztott két tündéri manót és el is vitte őket Belényesbe.

 

 

Két nap múlva felhívott azzal a hírrel, hogy a kutyák bágyadtak, hasmenésük van és az egyik már kap intravénásan kezelést. Hihetetlen, hogy szinte órák leforgása alatt lettek rosszul. Visszahívattam Váradra őket, hiszen Belényesbe nem sok lehetőség áll rendelkezésre ami az orvosi ellátást illeti. Az egyik már útközben agonizált az autóban, megérkezésük után pár percre meghalt. A másikat azonnal infúzióra tették. A gazdájuk teljesen összeomlott, tekintetét a földre szegezve zokogott. Meg sem tudtam szólalni, némán néztem a szenvedését és arra gondoltam, hogy ekkora fájdalmat még életemben nem okoztam emberi lénynek, pedig nyilvánvaló, hogy nincs miért magamat keresztre feszítsem.

 

A véradó kutyus

 

Visszahívattunk még egy gazdis kutyát, a fiatal pár teljesen le volt döbbenve, amikor a teszt kimutatta a parvot. Aztán bejött a barátnőm a két (még nem gazdisodott) kölyökkel, amelyeknek szintén pozitív lett a tesztjük. Az ötödik kutyáért meg elmentünk mi magunk. Természetesen neki is pozitív lett az eredménye. Kettő a nyolcból makk egészséges, nekik meg is volt csinálva még a legelején a teszt. Mivel ezek a kivizsgálások nagyon költségesek, és semmilyen tünet nem indokolta további tesztek elvégzését, nem láttuk értelmét a pénzszórásnak, van elég kiadás nyolc kicsivel.

 

 

Szétmaszatolt könnycseppek páráján át néztünk egymásra. Kiszenvedetten össze is mosolyogtunk, hiszen a két ölben tartott beteg tesó összepuszilta egymást a viszontlátás örömére. Mi csak sóhajtottunk – mindkettő pozitív.

Egyet hazahoztam, én ápolgattam itthon, már másnap megkezdődött a véres hasmenés. Egész nap a klinikán voltam a kicsikkel éjjel 12 óráig,   mert a két önkéntes véradó gazdija csak ekkor ért rá. Hulla fáradt voltam már, egyszer felsírt éjjel álmában a picur és rá kellett szólnom, hogy hallgasson, mert aludnom kellett pár órát. Este meg is halt. A doki azt mondta, hogy ad nekik egy nyugtató injekciót, mert üvöltöttek kínjukban, a haláltusájukat vívták. Amikor az én ápoltamnak adta be a nyugtatót elküldött az asztal mellől. Pár perc után meg is nyugodott. Végleg Fél óra múlva követte a tesója. (már megint ömlik a könnyem)

 

 

Nem tudtam kibőgni magam rendesen.Kiderült, hogy a barátnőm oltott három éves kutyája elkapta a parvot. Most hívott.

Szóval, aznap este elvesztettünk két kicsi angyalt. Mivel az orvos egyedül volt én segédkeztem abban, hogy a tetemeket zsákokba tegyük. A zsákok szivárogtak, és amikor a kiskutyák átadták lelküket a teremtőnek, ömlött belőlük a halál szagát árasztó váladék. Ültem a széken, bámultam magam elé, valami tompaság árasztotta el egész lényemet, mintha ismét beborítaná az agyamat az a szürke köd, amely szinte az őrülettel határos. Akkor kerülök ilyen állapotba, amikor sokkot kapok. Apám elhunyta után éreztem hasonlót, de az ennél erősebb volt. Halála után pár hónappal átgondoltam és kianalizáltam azt a mentális állapotot, amelyet a tragédia váltott ki belőlem. Rájöttem arra, hogy a szürke köd nem megbetegíteni akar, hanem éppen ellenkezőleg, meg akarja védeni az elmémet az őrülettől, mert egyébként a fájdalom olyan mélyre marna, hogy nem jönnék belőle ki egészségesen.

 

 

Bíbort látok, amint becsukom a szemeim, érzem azt a szagot, hallom az erőtlen nyüszítésüket. Ártatlan lelkek voltak, nem vétettek senkinek. Isten folyamatosan próbára teszi a hitemet.Negyven éves vagyok, egyre jobban viselem az élet arcul köpéseit. Már nem ordítok annyira legbelül, már nem olyan mélyről jön a szenvedés, már nem tépi szét a mellkasomat sírás.

Hónapok óta halálfélelemmel ébredek. Valami még sincs rendben.

Őt kiskutya megmenekült.

Túl vagyunk rajta!

kicsit megkönnyebbültem

Négy órás műtét volt. Megnyitották, kipucolták, megtoldották, összevarrták, és voila! – lehet ismét járkálni. Már amennyire a lustaság engedi. Ez a beavatkozás talán kevésbé volt bonyodalmas, bár a doki nem volt velem hajlandó két mondatot sem váltani, pedig négyszer próbáltam a műtét előtt elkapni a grabancát, mindig elodázó választ kaptam – “most nem érek rá, kicsivel később beszélgetünk majd” – hiába voltam kitartó és rendíthetetlenül levakarhatatlan (vagy csak én gondoltam magamról; mert a könnyes szem-reszkető hang kombinációja nem igazán volt rá hatással)

Előző éjjel nem aludtam egy percet sem. Fáradtan, kóvályogva indultam el vele itthonról. A kórház felvételi részlegén másfél órát álltunk sorban. Rengeteg beteg várt beutalóra. Pechünkre, akkor javítottak a bejárati ajtót, így mindenki vacogó fogakkal várt a sorára, mert zúdult befelé a csikorgó tél. Kezdtem elveszteni a türelmemet, de még nem mentem át “azállatba”. Nagyon kedvesen, karikás szemekkel fordultam oda az építőipari szakmunkások gyöngyszemeihez, akik immáron egy órája kalapálják a kilincset úgy, hogy mindkét szárnya a bejárati ajtónak szélesre van tárva.

– Magukat cseppet sem zavarja, hogy a férjemet két óra múlva műtik?előtte még be kell szerezzen egy tüdőgyulladást?

– Nem tehetünk róla asszonyom, egyszer ezt is meg kell csinálni

Persze, és az egyszer meg pont most van. Túl fáradtam voltam ahhoz, hogy mindenféle panasztételi procedúrákra vesztegessem az erőmet. A hátunk mögötti tömeg vérszemet kapott, mert most már nyíltan hangot adott a nemtetszésének. Ilyenkor természetesen sehol egy újságíró, mert ami nálunk zajlik az egészségügyben konkrétumokkal, már szót sem érdemel. Ilyesmire már nem kapja fel senki a fejét.

Déli 12 órakor volt kijelölve a kaszabolás időpontja, de jóval később került rá sor. A doki kabátban mászkált ki-be a műtős részleg ajtaján, mint akit kergetnek. Két órakor harmadjára léptem oda hozzá, mert azt hittem, hogy kabátban operálta meg Zolit. Csodálkozva mondta – hiszen még a férje be sincs altatva! – Remek! – gondoltam magamban.

Elcsigázottan roggyantam le a folyosó székére. Imádkoztam. Szégyellem bevallani, de olyan fáradt voltam, hogy fejem előrecsuklott és álomba szenderültem. Tíz percet aludtam, egészen addig, amíg nem nyílt ismét a műtő ajtaja. Olyan hangot ébresztett az ajtó nyitása az agyamban, mintha sziréna szólna. Felpattan a szemhéjam, kitolnak valakit, bemegy valaki. Ismét álomba zuhanok, ismét tíz perc alvás, majd szól a sziréna újból. Így ment ez négy órán keresztül, ebből az aktív pihenési idő körülbelül másfél óra. Valahol olvastam, hogy egy fél órás intenzív pihenés, felér akár nyolc óra alvással, ha jó az időzítés, és ha kellőképpen ki tudjuk zárni a környezet által kibocsátott zajokat. Soha nem gondoltam volna, hogy ebben van némi igazságtartalom, de én vagyok az élő bizonyíték. Képes voltam két szirénázás között kivergődni a zombi állapotomból.

Nem tudok beszámolni drámai, megrázó pillanatokról, amikor kitolják a műtőből, mivel éppen ebben az időpontban tartózkodtam a mosdóban. Amint visszajöttem közölte velem az egyik ápoló srác, hogy levitték az első emeletre. Még aznap este sikerült néhány szót váltanom a férjemmel. A doki is lejött, megtapogatta a lábát, majd ismét elviharzott – természetesen most sem váltott velem két szónál többet. Ilyenek!

Jobban vagyunk. Ismét egyedül csináltam végig. Jó lett volna, ha felhívtak volna a szülei azokban az órákban, de nem tették. Este én hívtam fel őket, hogy megmondjam a fiuk életben van. Furcsa ez a család. Tisztában vagyok azzal, hogy öregek, meg betegek,és tönkre mentek egy családi tragédiában, de… soha nem fogom megérteni ezt a passzív aggódást. Néha olyasmi érzésem van, mintha saját életük gondjain kivűl…ááá!.. hagyjuk inkább.

Ami nem jön onnan, ahonnan vártad, mégis megérkezik egy teljesen más irányból. Bár nem ugyanaz, és nem pótolja annak a valaminek vagy valakinek a hiányát, de mégis jó arra gondolni, hogy voltak (vannak) mellettem emberek a helyzetben, és nem csak szóban, hanem cselekedetben is. Én tudom milyen értékes az idő, azok a percek, amelyeket egyes emberek az életükből reám szánnak már soha nem térnek vissza, életük egy parányi részét kaptam tőlük ajándékba. Soraim olvasása közben perceket ajándékozol nekem Én így gondolkodom. És nem vagyok egy szentfazék.

Kaptunk anyagi támogatást apósomtól és a férjem unokatestvérétől. Hálás vagyok, mert a műtét utáni felépülés eléggé költséges, de vannak egyéb kiadások is Számolgatok, osztok – szorzok, majd lesz valahogy. Ha nem kell ennyi mindenért pénzt kiadni, talán könnyebb lesz.

Van egy kedves barátnőm, aki azt írta, ha a hazánkban tartózkodna nem hagyott volna egyedül azokban az órákban. Ez kedves gesztus, de valószínűleg nem éltem volna a lehetőséggel. Vagy mégis?

Szóval, különösebb okom nincsen a nyavalygásra, mégis jó volt egy kicsit óbégatni. Remélem hamar helyrejön Zoli, most már egy hónapja nem füstöl. A doki csak az egyik lábát operálta, a másikkal még nem tudjuk, hogy mi lesz.

Énekelhetne már egy hosszabb dallamot a tavasz.

Utóirat: illatos habtengert varázsoltam a kádamban, még az orrom sem látszott ki a fehér buborékokból, majd kipattintva a kád dugóját, útjára engedtem a félelmet a lefolyón.

 

 

Nehéz!

el vagyok kenődve a férjem betegsége okán

A férjemet két hete kórházba kellett vinnem, mivel már sem enni, sem inni nem bírt napok óta. Három éves korában lett  cukorbeteg, és elég halmozottan gyűlnek a gondok az utóbbi években. Hányással kezdődött, majd a sürgősségin folytatódott a kálvária. Néhány erős infúzió megszüntette a tüneteket, de kiderült, hogy sokkal nagyobb baj van, mint gondoltuk. Az angiográfiás képalkotó eljárás kimutatta, hogy a két évvel ezelőtt( lábak) beültetett bypassok sajnos elzáródtak. Ezt a kedves hírt természetesen megkoronázta egy másik nagyon kedves hír:-a szív artériáknál is komoly elzáródások láthatóak.

Az első műtétje jövő héten lesz, a lábaival kezdik, majd rövid időn belül sor kerül a szív katéterezésére is, ha jól értettem. Mert ezek az orvosok két műtét között, két másodperc alatt magyarázzák el, hogy miként és miért fognak felnyisszantani. A legelső műtétje hat órás volt, miközben én a számat harapdálva vártam, hogy kitolják. Kétszer élesztettek újból, de csak másnap szereztem róla tudomást.

Nagyon fájnak a lábai, és megjelent ismét egy csúnya seb, ami nem gyógyul. A műtét előtt nem aludt éjszakákon keresztül a fájdalomtól, én meg virrasztottam mellette, mert már nem tudtam segíteni rajta. Ha mégis sikerült aludnia valamennyit, azt egy olyan pozícióban gyakorolta, amely bennem félelmet keltett. Arra ébredtem a szendergésemből, hogy Zoli térdel az ágy előtt kitárt karokkal, feje pedig az ágy szélén. Mintha kivégezték volna. Félelmetes. Ebben a helyzetben kevésbé érezte a fájdalmat, oka számomra máig ismeretlen. És ez a rémalomba való ébredés forgatókönyvszerűen ismétlődött. Hónapokon keresztül.

Jól vagyok, vagyis aránylag jól. Egy hete jött ki a kórházból, de pár napon belül ismét vissza.kell mennünk. Kissé pánikos hangulatban vagyok, mert mi lesz ha……és vajon jó döntést hoztunk? elég -e a doki rutinja? ne menjünk máshoz, máshova?….ááááá…

Közben mindenen összekapunk. Rondán nyilvánul meg, amikor beteg – nem kell a céklalé, mert föld íze van; nem kell a spenótlé, mert fű íze van – a nyulak egyenek zöldségeket, és én meg akarom ölni ezekkel a gasztronómiailag élvezhetetlen táplálékokkal. Természetesen minden ihatatlan löttyöt hígított formában adok neki-általában almalével keverem, hogy nyelhető legyen, de ha már valami kevésbé ízletes, az számára halálos. Ez van. Megpróbálom elkerülni a gutaütést.

Mindkettőnk számára felírhatnák a xanaxot táplálékkiegészítőként. Ezek a hangulatingadozások a legfárasztóbbak. Akinek van cukorbeteg hozzátartozója, szerintem tudja miről beszélek. Persze nem haragszom rá, nem tehet róla, de néha jön, hogy … na … mindegy.

Őszies szépségem időközben teljesen megkopott.Nem szépen öregedő vagyok, hanem vén, mint az országúti nehéz kő – körülbelül ezt a kilókban is kifejezhető súlyt érzem magamon. Nem vagyok hepi, a vak is láttya. Már fésületlenül is kimegyek az utcára, sőt, meg szemceruzát sem használok mindig, a bakancsomról is csak két nap után vakarom le a sárt, ha észreveszem. Jóvanazúgy-nak hívják a mostani sztilisztemet, de azért meg fürdők.

Más!

Kedvelem Moraviát. Kedvelem, mert folyamatosan piszkálja az emberi lelkiismeretet. Finoman, de egyértelműen tárja fel egy korszak társadalmi és erkölcsi válságát. Valami maradandót ajándékozott az időnek. Tudatosan kutatkodik a lelkek purgatóriumában. Nem szabadít fel, terheket ró ránk, a saját bűneinkkel szembesít. Tiszta mélylélektan, amely kendőzetlenül mutatja meg az emberi kishitűséget, kisstílűséget, kegyetlenséget, a sérült személyiséget. (Törtető, egzisztencialista beállítottságú személyeknek kötelező olvasmány!)

Nos. nem sorolnám fel minden egyes művét, amelyet olvastam, de a “Megvetés” és a “Közönyösek” után kissé csalódott lettem, amikor átrágtam magam a “Figyelem” első harminc oldalán. Már két hónapja olvasom, de még mindig a felénél tartok. Rémesen unalmas, biztosan ezt nevezik önkínzásnak. Persze minden alkotónak vannak kevésbé sikerült munkái, viszont kötelességemnek érzem eljutni a záró akkordokig. Ez egy becsületbeli ügy. Ebből is tanulok. Kedvelt íróm megmutatja, milyen is lehetek én, amikor világrengető dolgokat kezdek boncolgatni, végül a smirlit is álló rúzsnál kötök ki. Az intellektualitás átvált profán materializmusra, és már sehogy nem tudom kihámozni magamat a saját zagyvaságaimból.

Majd még jelentkezem!

 

 

 

 

 

Nagytakarítás a múltban

Az én apám is adott pofonokat

Tegnap az eső esett egész nap, ma meg hó. Imádom a telet, de valahogy már nekem is elegem lett ebből az időjárásból, pedig évek óta nem kedveskedett nekem ennyire ez a didergős évszak. Kissé unom már a felcihelődést, a kutyákra is mellényt kell adjak és kiscipőt, mert ők is fáznak a meleg szobából kikerülve, az utakra szórt só pedig felmarja talpuk párnácskáit.

 

 

Ám mégis szép. A télnek van misztikuma. Akinek a táncoló hópelyhek láttán nem a csodák beteljesülése, az angyalok játéka motoszkál agyféltekéje irracionális partícióján, az a személy szerintem elvesztette valahol útközben gyermeki énjét. Lehet kissé talán túloztam, de Holle anyó  birodalmában kalandoznak  a gondolataim az ezüstösen csillogó fehér por láttán, mely elfedi az utcák minden szennyét. A látvány által megidézett hangulat visszasodor gyermekkorom örömteli pillanatihoz-mert volt ilyen is.

 

 

Tele van a város szánkókat húzó apákkal, önfeledt gyermeki visítástól harsognak a terek a kivilágított estében. Pedig azt hittem kiment a divatból az efféle szocializációs program, de úgy látszik, hogy a “kortárs” apák generációját is megérintik az emlékek, nyilván saját csemetéiket sem akarják megfosztani a nosztalgikus visszatekintéstől. Gyermekkori kellemes emlékek nélkül nem lehet teljes életet élni. Nincs mibe kapaszkodni, nincs hova elbújni, nem tudod a biztonság érzetét feleleveníteni, amikor félsz, amikor olyannyira törékeny és porlékony vagy, mint egy kristályszilánk.

Van akinek elegendő szép emlék jutott ahhoz, hogy egészséges felnőtté érjen, vannak olyanok, akiknek csak éppen annyira futja, hogy leéljék életüket nagyobb drámák és konfliktusok nélkül, és vannak olyanok, akik nem szívesen pillantanak vissza gyermekkorukra. Nekem volt pár szép emlékem hála apámnak, aki ugyan nagyon keveset foglalkozott velem, de ha sor került rá olyan érzésem volt, mintha valóban lenne néha apám, nem egy kivert kutya vagyok, tartozom valakihez. Ő volt az, aki a szánkót húzta, szeletelte fel nekem a strandon a paradicsomot, és katonákat csinált  fasírtból. Ő volt az, aki titokban az ablakunkhoz lopózott, mert anyám a válásukat követő  hónapokban nem engedte, hogy láthasson. Ilyenkor éreztem, hogy fontos vagyok. Ennek ellenére, semmilyen törődést kifejező gesztus az apám részéről nem enyhítette az anyám által elszenvedett sérüléseket

Ismét nézem Puzsért YouTube csatornákon. Nem csak azért kedvelem, mert hasonlóan gondolkodunk Csernus Imre módszereivel kapcsolatban, hanem azért is, mert hitelesnek vélem. Én hiszek a zsenialitásban, és meggyőződésem, hogy ebből a fajta fűszerből szórt rá bőségesen a teremtőnk. A közönségessége nem foglalkoztat, amíg nem érint. Azt hiszem, hogy ő sokkal keményebben ostorozza magát, mint az áldozatait – ez a minimum elvárás attól a személytől, aki a fű színének az árnyalatát is képes lekritizálni, és számon kérni tőle az egyenetlen növekedést. Bár szorongó, neurotikus személynek vallja magát, mégis magabiztos tűnik. Talán mert őszinte önmagához, nem hazudja le  a csillagokat az égből ahhoz, hogy lebegjen a saját komfortzónájában. Látszik, hogy munka van abban, amit megmutat.

 

 

A tegnap este bukkantam rá, egy könyvbemutatós videójára. Leitner Olga “Púder nélkül” könyve kapcsán osztotta meg gondolatait nemi szerepekről, érzelmi zavarokról, feminizmusról, stb. Valahol félidőben szóba kerültek Csernus Imre előadásai (vagy inkább tragikomikus  bohózatai? … ) Olga megjelent Csernus egyik produkcióján, aki teljesen önszántából, kíváncsiságtól vezérelve lépett fel szemléltető alanyként a pulpitusra. A doktor úr felszólította Olgát, hogy ereszkedjen négykézlábra, majd ráült a hátára, így demonstrálva, hogy “mi kell a nőnek”. A közönség soraiban szinte csak nőket lehet látni, a páciensei többsége is nő – vajon ez pusztán véletlen? Puzsér ezt azzal magyarázza, hogy Csernus személyében megjelenik az elnyomó, diktatórikus, bántalmazó apa. A nők ezt a mintát hozzák otthonról, ilyen egy igazi férfi, hozzá hasonlót választanak partnernek is,  a Csernustól pedig azt kapják, amit otthon – eléggé kiábrándító, ha ez a felvetés igaznak bizonyul.

 

A módszer  ugyan felszínre hozza az elfojtásokat, de azon túl nincsen mit kezdenie vele, ebben rejlik a veszélye. A gyógyulás nem hiszem, hogy bekövetkezik. Ilyen nincs.

 

Van néhány dolog, amit életem során megbántam, vagy inkább szégyellek. Megbántam, hogy én is elmentem Csernus  egyik előadására pusztán kíváncsiságból. Szégyellem, hogy nézője voltam embertársaim megalázásának. Szégyellem, hogy nem vonultam ki abban a pillanatban a teremből, amikor elkezdődött a kétszereplős mutatvány. Fizettem, maradtam. Mi történhetett velem, hogy primitívség erre a szintjére süllyedtem? Fizetek azért, hogy nézzem mások nyomorát? Én is erre lennék kíváncsi?

Nem egyből következett be a kijózanodás, megnéztem néhány anyagot az interneten, egyre inkább környékezett az undor, és már nem is a doki személye taszít, hanem a társadalomnak azon rétege, amely vevő erre a terápiának maszkírozott emberkínzásra. Nem, nem akkor vagyunk őszinték önmagunkhoz, amikor bólogatunk az ostorcsapásokra, és semmilyen mentség nincs arra, hogy csillogó tekintettel nézzük a másik ember szenvedését, azt hazudván, hogy csak a tanulság lenne a cél.

 

Puzsér szerint akkor válik gyógyulttá az ember, amikor kikéri magának ezt az üvöltöző stílust.

 

Mindig kerültem a számomra tolerálhatatlanul nárcisztikus emberek társaságát, pláne ha erőszakossággal és manipulatív magatartással párosult ez a jellemvonás. Én nem élveztem soha, ha megaláznak, ha leüvöltenek. Én nem tudok  megjuhászkodni (bár néha elhitetem), és tisztában vagyok azzal is, hogy aki ordít nem csak pusztán dühös, hanem fél. Ritkán, de én is szoktam, akár az utcán is, amikor totál idiótákba botlok és a kutyáimba kötnek bele.

 

Nem ugrok már meggondolatlanul olyan vitákba, amelyeknek előre látható következménye és végkifejlete a veszekedés, de nem engedem magam lenyomni. Egy-egy kutya megmentése érdekében viszont sokat tűrök, képes vagyok szemet hunyni afelett, ami engemet a leginkább felháborít. Persze az indulat előbb-utóbb el fog szabadulni. Érdekes dolog ez, hiszen viszonylag jó munkahelyeket rúgtam fel, amikor elkezdtek velem hatalmaskodni a feljebbvalók, de az állatok érdekében  kompromisszumokat kötöttem – vagy inkább megalkuvó lettem? Valami belőlem is ki kellett hozzon némi alázatosságot. Nem vagyok büszke rá, sem erénynek, sem gyengeségnek nem tudom elkönyvelni.

 

Nem értem, ha valaki rendszeresen fizet a terapeutájának  azért, hogy rúgjon bele minden héten egy jó nagyot. Nem a dokival van nekem már problémám, hanem a jelenséggel, ezzel a torzulást előidéző pirulával, az emberi bűnök, titkok, traumák közszerepeltetésével – naivitás lenne azt feltételezni, hogy ebben a játékban te vagy a fontos és minden a te érdekedben történik. Ki az a marha, aki önként menne a vágóhídra, és ezért meg fizet is? Nekem sem volt könnyű, mégsem csinálnék magamból  céltáblát egy olyan közegben, amelyben a vér szipolyozása a felépülés eszközének minősül. Nem akarok olyan gyógyítót, aki abból épített tekintélyt, hogy nálánál  gyengébbeket bántott. Hogy a fenébe nem vesszük észre, ami egyértelmű?

 

Néhány évvel ezelőtt nekem is volt hasonló élményben részem. Zsigereimben kellett volna éreznem, hogy az a közösség, ahova engem elvittek, nem segíteni akar, hanem tanulmányozni. Sajnos akaratlanul, de besétáltam a csapdába. Engem nem a dobogóra léptettek, hanem körbevettek, nem üvöltöztek, hanem bizalmaskodva mosolyogtak rám vadidegen emberek. Akkor már kezdtem kényelmetlenül érezni magam, de nem akartam megfutamodni. Hümmögve, fejüket csóválva elkezdtek rólam diskurálni. A túlbuzgó kianalizálásban észre sem vették, hogy én ott közöttük nem az alany vagyok, hanem az ember.

 

Csak bámultam rájuk hangtalanul, tekintetükben szemernyi együttérzés sem tükröződött. Olyan higgadt közönnyel kezdtek bennem ásni, mintha egy vendéglői étlapot tanulmányoznának. Ekkor álltam fel és jó hangosan bejelentettem, hogy mára vége a mókának. Felkaptam a kabátom az elképedt banda szeme láttára, és egy erőteljes ajtócsapással jeleztem, hogy nem kívánom tovább szórakoztatni az egybegyűlteket. Nem mondom, hogy gyógyult vagyok, mert merek egy ajtót becsapni magam mögött, de nem árt ha az ember megőrzi a méltóságát, még akkor is, ha nagyon mélyen van érzelmileg.

 

Az én apám is adott pofonokat, uralkodott rajtam, néha ki is gúnyolt, kissé tróger is volt – meg nem volt jelen, amikor kellett volna – de menjen már a fészkes fenébe, aki  ismét gyakorolni akarja rajtam a hatalmat. Nincsen hozzá joga, apámnak sem volt. Anyám zsarnokságát már meg sem említem.

 

Szóval, el nem tudom képzelni, hogy mi abban a jó, ha valaki átható, gonoszkodó nézéssel szuggerálja belénk a betegségtudatot. Ez lenne a gyógyulás kezdete?

 

 

A legmakacsabb függősségem

Nem sokat írtam mostanában, kissé csordultig telt az a bizonyos pohár.

 

Elnézést kell kérnem azoktól, akik néha olvasnak, de tényleg nem volt már erőm ahhoz, hogy megosszam szétszórt gondolataimat. Egy hónapja kezdődött körülbelül a zűrös időszak, amikor valami fránya vírus úgy döntött, hogy mellém szegődik. Hűsége és kitartása majdnem egy hétre az ágyhoz láncolt. Nagyon nem úgy nézett ki, hogy egyhamar kilábalok a köhögős, taknyos, verejtékező, fejfájós mizériából. Kétszer cseréltem antibiotikumot, vagy három fajta köhögéscsillapítót nyomtam magamba, plusz a fejfájásra egy vagon bogyót-csoda, hogy nem kaptam gyógyszermérgezést. Betegségem második napján eltűnt a Hádész nevet viselő családtag az otthonunkból. Reggel a férjem kiengedte, én meg esti vergődéseim közepette vettem észre, hogy imádott macsekünk biza lelépett. Utcán talált szerzemény, három hetesen fellógatták egy fára, és onnan nyivákolt keservesen, amíg le nem szedte egy éppen arra járó tíz év körüli kisfiú. A kutyámat sétáltattam, és ekkor szólított meg a gyermek ezzel a maszattal a kezében. Kissé ijedt tekintettel magyarázta a történteket.

 “Nem tudom, mit csináljak, tessék velem jönni megmutatom, hogy melyik fára volt kötve.”

 “Felkötve?”

 “Igen, egy zacskóban volt felakasztva, nagyon gonoszak az emberek-dörmögte a felnőttekre jellemző kiábrándultsággal.”

 “Mit csinálsz vele?”

 “Nincs hova vinnem.”

 

Ekkor vettem jobban szemügyre a miniatűr méretű fekete gombócot. A szeme sem volt rendesen kinyílva, és nagyon csúnya volt a lelkem. Hazavittem, felneveltem fecskendővel, éjjel nem aludtam, mert akkor bulizott a szobában. A tini korszaka maga volt a katasztrófa. Adoptálni próbáltam, de nem kellett senkinek, mivel a legtöbb ember bugyután babonás errefelé, és szilárd meggyőződésük, hogy a fekete “Lukréciák” kizárólag csak szerencsétlenséget hozhatnak. Naneszenekem! Nálunk maradt, és majdnem négy évesen eltűnt a kis agyonkényeztetett lelenc. Már az első éjszakán elkezdődött a több felvonásból álló dráma. Azonnali körözést adtam ki (Facebook, plakátok, szomszédok bevonása a nyomozásba, ingás módszer, jósnők, angyalok,  ismerősök optikai- vizuális térlátásának stimulációja, stb.) Hót betegen éjjel az utcákon, pizsamában kántáltam a nevét. Volt olyan éjjel, hogy háromszor is kimentem járőrözni, ebből két kabátkapkodás hisztérikus sírógörcsből származott, a harmadik pedig téves Facebookos riasztásból – ilyen is van. Amíg élek nem felejtem el a rémálmaimat, az ébredés kétségbeesett, nyomasztó, kiüresedett pillanatait. Lüktetett bennem valami nagyon mélyről suttogó félelem. Mint valami lassan ölő méreg, amely hosszú, kegyetlen testi és lelki agóniát eredményez. Folyton arra gondoltam, hogy elüthette egy autó és nem múlt ki azonnal, hanem kínok közt fetrengve várja a megváltó halált. A hideg futkos a hátamon amikor visszagondolok az elmúlt két hétre, mert ennyi ideig turnézott  őnagysága. Az apám halála viselt meg hasonló módon, majd fél év múlva imádott kutyám távozása az élők sorából. Nem részletezem, hogy miként zajlott le bennem a gyász, csak annyit említenék, hogy nem voltam önmagam … és most kezdődik minden újra. Ebben a helyzetben nem sok remény mutatkozott számomra, hogy maradandó károsodás nélkül evickéljek ki az “állapotból”. Ez patthelyzet. Eltűnik egy családtagod, nem tudsz róla semmit. Előző este még ott szuszogott az ágyon, majd telnek a napok, éltetve egyre jobban a reménytelenséget. Itt nincs olyan, hogy vége – soha nem lesz vége – nincs feldolgozás, lezárás, beletörődés. Nincs semmilyen válasz, bűvös szó, orvosság, amely leszedálná a szeretet. Némán üvöltöm a nevét.

Mostanság jutottam arra a következtetésre, hogy alapvetően az emberekben van szolidaritás. Olyan barátnőm is van, aki ott is fekete macskát látott az elmúlt napokban, ahol nem volt. Volt olyan is, aki imádkozott értünk, egy másik szívemhez közel álló személy angyalokat küldött Hádész segítségére. Lehet, hogy butaság ezoterikus dolgokba hinni, kapaszkodni, de egy igen pozitív csalódásban volt részem. Nagyon megnyugtató volt számomra az emberek törődése, amely egyáltalán nem volt felszínes, megerősítette hitemet az isteni gondviselésbe. Szinte már pironkodtam, hogy ennyit foglalkoznak cicám sorsával, meg az én búbánatommal. Nem is szoktam raplizni akármiért, érezték, hogy komolyan megreccsentem. A férjem folyamatosan küzd egészségügyi problémáival, én is feszt betegeskedtem az utóbbi időszakban, macsek eltűnik, az a kutya meghalt, amelynek megmentettem életét. Öt hónapon keresztül ápoltuk barátnőmmel, amíg felépült. Végül két másik kutya marta széjjel – de erről egy másik bejegyzésben írok részletesebben.

 

Egy másik – kutyával kapcsolatos – ügyemmel teljesen megakadtam. Fontos számomra,  ha valamibe belemászok végig is vigyem. Biza van olyan, hogy egymagunk nem boldogulunk, bárhogy próbálkozunk, mert nincsenek birtokunkban megfelelő eszközök. Az a személy, aki ebben dologban segíteni fog, gondolkodás nélkül mondott igent a kérésemre, miután  pár ajtón feleslegesen kopogtattam. Sok baja van neki is, de tudja, hogy nekem fontos. Nekem fontos, ezért segít. Nem vakarózik, nem fél, nem ijed meg, hanem megteszi, ami módjában áll.

Nem akarok élére vasalt közhelyeket szajkózni, az már számomra is kispolgári lenne és unalmas, de tényleg hálával ébredek, amint kinyitom a szemeimet. Rájöttem arra, hogy tényleg pillanatokon múlik az élet, minden darabokra törik körülöttem, ha elvesztem a szeretteim által nyújtott biztonságot. Nevezhetjük függőségnek?

Vagy elfogadom, hogy ez egy önállótlan magatartás és megpróbálok küzdeni ellene, vagy megpróbálok békében élni saját gyengeségeimmel. Ilyen egyszerű. Az életemmel való elégedetlenséget egy időre félre kell tennem. Mások is botorkálnak hasonló cipőben, csak nem beszélnek róla. Talán nem minden függőséget kell kiirtani, inkább át kellene értékelni a múltunkat, mert a negatív történéseknek oka van. Utad van, feladatod, tanulnod kell!-és sikerült rövid sémákba tömörítenem a nagy bölcsek útmutatásait, pedig kiborulok a túlbuzgó pozitivitástól, meg a belső béke ügynökeitől.

 

 

Az egyéb problémákat kiminuszolva “béka” van. Hádesz, majdnem két hét üdülés után este kilenckor megjelent az ajtó előtt. Nem nyávogott, ez a macska üvöltött. Szélesre tártam az ajtót előtte, semmilyen verbális felszólításra nem volt szüksége ahhoz, hogy berontson. Zabált, úgy tömte a száját, mint a hörcsög. Fél óra után volt hajlandó abbahagyni az evést, majd megelégedetten eldőlt az ágyon. Kérdezgettük, hogy merre járt, de nem kaptunk választ, ő csak dorombolt. Sírtam a boldogságtól. Egyes állatbarátok szerint elege lett az itteni életből. Szerintük neki nem kellenek kutyák, túl kicsi az udvar, nincsenek más cicák, szabad életre vágyik – vagyis emancipálódni akar. A ugató családtagok nem törtek ki üdvrivalgásba, a kicsi meg is morogta, nem tetszettek neki az idegen szagok, a cicus viszont örömmel bújt hozzájuk. Neki ez a falkája, amint kinyitotta szemét erre a világra, kutyákat látott maga körül.

Meglepően tiszta volt. Én úgy gondolom, hogy valakinek sikerült befognia, pedig nem állt meg senkinek. Szerencsére az utódok gazdikeresésével nem kell foglalkoznom, mivel ivartalanítottam a hölgyet. Immáron vége a veszekedésnek is, mert ment a kölcsönös vádaskodás ezerrel. Hazajött a bandita karácsonyra.

Áldott ünnepeket kívánok mindazok számára, akik olvassak soraimat! A szomorúság adja át a helyét a reménynek és a hitnek. Az én istenem letörölte a könnyimet, bízzatok benne!

Utóirat: A vége talán mégis közhelyesre kerekedett, de nézzétek el nekem.