Elengedlek

Már egy éve nem írtam. Krisztián is figyelmeztetett ma délután . Nagyon fáradt vagyok. Nincs erő, idő, hangulat. Azon gondolkodom, hogy könnyebb lesz-e nekem, ha nyilvánosan megsiratlak, rólad írok, szavaimmal eltemetlek. Latod? -nem változom, csak önzőbb és kibírhatatlanabb lettem . Nem a szenvedésed gondolata áztatja a kamilla illatú zsebkendőt, hanem az üresség, mar megint magamra hagytak. Milyen nevetséges, hogy képes vagyok meg most is magamat sajnálni, holott ez a te poklod volt, a te utad, és te hívtad nap mint nap magadhoz a halált.

Talán másfél éve beszéltem veled utoljára. A betegséged nem lepett meg, de hittem abban, hogy valamelyik terapeuta képes lesz kirángatni ebből az önpusztításból, mert a rák mar nem játék. Azt mondtad jól vagy, nem jársz már terápiára, mert értelmetlen pénzkidobás. Új utakra leltél, lecsendesedtél, ás már nem fáj annyira, nem ég , nem tombol benned Szörny. Talán hosszú hetekbe telt volna, amíg rájössz, hogy ez önámítás, de nekem is kényelmesebb volt elhinnem, mintsem ezer kérdéssel bukdácsoltassalak a saját érzelmeidben. Ha egyáltalán komolyan veszel. Szóval, akkor is volt elég bajom, bar nem mentegetőzésnek szánom. A saját nyomorom győzte le díszes pajzsként cipelt hiperérzékenységem. Nem tudtam mar kapcsolódni hozzád, hiányzott az érzelmi ráhangolódás. Azzal intéztem el a lelkiismeretemet, hogy biztosan megoldod, meg ott a családod, nem kell nekem a zavarosban kutatnom, szakképesítésem sincs hozzá. Igen, valóban empatikus vagyok, törődöm azokkal, akik velem törődtek, maguk helyett… Csak néha írnom kellett volna, vagy felhívjalak, de nem- bele voltam ragadva a saját mocsaramba.
Ma már tudom, hogy egymás sajnálata nem vigasz volt, nem kötél zuhanás közben, csupán pillanatokat vészeltünk át, mégis jó volt megkapaszkodni a fájdalom hasonlóságában. Melléd temették a titkaimat, mindenről tudsz, ami megnyomorított, amire nem vagyok büszke, ami kajánul vigyorog a hátam mögött, miközben kétségbeesetten kiabálok ebben a furcsa labirintusban. .

Tudod milyen láthatatlan szálak fontak körbe sorstalanságunkat?. Téged másként szerettek, engem nem szerettek. Valamit elhajlíthatott benned egy nem idomuló szó, számodra érthetetlen cselekedet, egy vesszőhiány a kötődésben. Te sokkal érzékenyebb gyermek voltál, rajtam vasat törtek. Valakinek egy pillantás is elég ahhoz, hogy leromboljak a méltóságát. Egyedül hagytak minket, és nem tudtuk felnevelni önmagunkat.

Te szeretettel, amikor én gyűlölködtem. Te türelmes voltál, amikor én könnyeimet visszafojtva harcoltam az indulataimmal. Olyan szívszorító hangokkal érintetetted a lelkem, hogy gyakran lehullt rólam az álarc. Es nagyon felszabadító érzés volt, mert életenergiámat teljesen felemésztette görcsös csimpaszkodásom az egyhangúságba, a hétköznapok ritualitásába. Dédelgetted az illúzióim, próbáltál anyapótlék lenni, újból építeni azt, amit egy diktatórikus, önző, önmagát sirató, nárcisztikus anya lerombolt. Elfogadtál, értettél, megbocsátottál. Azt hiszem ez sokkal több, mint amit a magamfajták ajándékba kaphatnak az élettől. Megvigasztaltál és betakartál, lángoló szíveket festettél démonokra. Téged értett valaki? Hosszú évekig jártál terapeutákhoz, akik próbáltak segíteni. Néha pont a terápia sodort örvénybe. Szerettél és szerettek, de ez nem volt elég a túlélésre. Ha arra gondolok, hogy milyen kegyetlenül bántottad magad…. nem tudtál tenni ellene. A halál számodra talán……

Hozzád menekültem, amikor féltem . Ismét magamra maradtam. A kiáltásom tompa , csendes, csak én hallom. Akkor is üres lennek, ha az éden heverne a lábaim előtt. Mi soha nem a boldogságot, hanem a boldogtalanságot hajszoltuk. És titokban reménykedtünk, talán megment minket valaki. Neked sikerült, ledobtak a kulcsot. Egy hír voltál az idővonalon. Szilánkokra hasadtam, amikor olvastam, homályossá vált a pillanat. Elvesztettem azt, akiben bíztam, mertem bízni, rizikót vállaltam.

. Drága Zsuzsa, remélem otthonra találtál.

"Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.”


Villon:Ballada a senki fiáról




Hozzászólás