Az 51. árnyalat

de leszek a szürkék hegedűse

Az elmúlt napokban olvastam  egy számomra kevésbé tetsző eszmefuttatást Radnóti költészetéről. Valami irodalomtörténész … hmm … től. Címe a bejegyzésének: “Egy rossz költő versei”. Ez  a címválasztás szerintem vállalhatatlan bárkiről legyen is szó, ha már a magyar irodalom klasszikusai kerülnek a kritika mikroszkópja alá. Soha nem tűnt volna fel ez az írás számomra, ha nem arra gondoltam volna, hogy egy általános iskolás próbálja szavakba önteni Radnóti iránt érzett ellenszenvét. Még valami kellemes meglepetés is átsuhant rajtam-igen, íme a bizonyíték arra, hogy a szépreményű ifjúságot nem csupán a celebek magánélete foglalkoztatja, nem egy unalmas pc játék, vagy az okostelefonja, hanem egy költő valamilyensége. Merészen, stílustalan szövegalkotással, korától elvárható bölcsességgel fogja teregetni azt a bizonyos vizes lepedőt.

 

Ehhez képest teljesen másfajta meglepetésben volt részem. A bejegyzés alkotója felsőbbrendű indolenciával elemzi költőnk munkásságát. Tárgyilagos szakszerűséggel, a bennfentesek értő titokzatosságával próbál haláli komolyságot kölcsönözni érveinek. A közérthetőség nem hiszem, hogy szempont volt, de  esszenciáját sikerült dekódolnom (azt hiszem).Radnóti tehát: szürke, kispolgári, átlagos, akivel szívesen dumálgatunk, de nem szívesen hallanánk versbe omlani, továbbá szőkefeleséges, lírai énje érdektelen, nem kellően mély és intenzitású .Őööö.. naaa, izé, most akkor megkaptuk a verdiktumot!

 

Egyébként nem megvédeni akarom kedvelt  költőmet, hiszen nem sok értelme lenne. Radnóti monumentális, örök, sem az eszményítés, sem a lekicsinylés nem ad hozzá, nem vesz el abból, amit alkotott. Megjárta a maga poklát ahhoz, hogy költővé válhasson.

 

Nem  igazán irodalomról szeretnék beszélni ebben a bejegyzésben-pláne a laikusok okfejtésével, csupán néhány gondolat, kérdés merült fel bennem a szürkeség mint mibenlét kapcsán. Valahogy elveszi a szürkéktől a kibontakozási lehetőséget  a társadalom, esélyt sem adva arra, hogy kicsit feszegessék skatulyáikat. Persze az  állandóan dobozoló emberiségnek nevezett örökmozgó nem érezné jól magát a bőrében, ha nem bírálna, rangsorolna, mutatná a dolgok helyét és rendjét kellő szakértelemmel.így játsszunk mi! …. mások életével .Nademármost én sem vagyok különb, talán kicsivel másmilyenebb, és nem vér szagától gyűlik a bátorságom, és nem skatulyázok annyira, de elemezgetek, keresem az összefüggéseket, próbálom értelmezni a számomra érthetetlent( talán időpocsékolás és céltalan)

 

könyv

 

Szürke vagyok. Vagyis sokat szürke, de inkább vagyok a szürke sokadik árnyalata, mint a manapság divatos önkifejezés erőltetett példánya. Én képes vagyok csendesen és elegánsan magamba vonulni. Elviselem, ha nem a saját bolygóm körül forog minden. Számomra viszont érthetetlen, hogy bizonyos kompetenciákat birtokló egyéniségek lazán “leszürkézik” mások életét, mert azok esetleg kevésbé harsányan élik meg érzelmi mélységeiket, vagy  nem a nagyközönség számára élnek magánéletet. A sokadik tetoválás sem tesz minket túlságosan  különlegessé, sem egy rozsaszin masni, csak egy másik többséghez illeszkedünk, valamelyik kevésbé prózaibb szín árnyalatához. És ez így van rendjén.

 

Engem nem zavarnak a kényszeres  önkifejezők, a különlegesek, de még az irodalomtörténészek kusza pillanatai sem. Nagy ez a bolygó ,elfér a hülyeség rajta, még az enyém is. Szóval, út vezetett idáig, nem voltam én mindig szürke, bizonyos értelemben most sem vagyok egészen az, csak egy árnyalat.Ma már képes vagyok szemrebbenés nélkül meghallgatni mások emeletességeit-ha kedvem tartja-és nem érzek állandó késztetést aziránt, hogy folyton a másik ember képébe dörögjem a véleményemet. Talán mostanság léphettem be a nagybetűs felnőttkorba. Ettől függetlenül kissé zavarónak tartom, amikor “azegyéniségek” szürkének, átlagosnak, érdektelennek könyvelnek el bizonyos személyeket. És az  fel sem merül bennük, hogy talán  saját maguk által gerjesztett zaj okozza  süketségüket, ezért nem hallják a másikat.

 

Valahogy mindig a ló másik oldalára kerülünk. Görcsösen próbálunk kitűnni, vagy éppen szabadjára engedjük a feltűnési viszketegséget. Nem azért írok, mert engem felszabadítana a kommunikáció ezen formája belső vívódásaim rabsága alól – hogy  hatásosan demonstratív kifejezéssel  éljek -valószínűleg unalmas is vagyok, de nem vagyok hajlandó elfogadni az ásító legyintéseket, amelyeket szerény szürkeségünk kap sziporkázó sorstársainktól. Nem vagyunk hülyék, sem érdektelenek, egyszerűen kevésbé látványosan éljük meg érzelmeinket, kevesebb felhajtással.

 

Azért írok, mert sietünk.Mindenki gyorsan el szeretné mondani a problémáját. mindenki azonnali válaszokra és hallgatóságra vágyik – beadtam a válást; nem hagyom magam; az oviban megint elkapott valamit a gyerek; elegem van a mocskolódásból; hónap végéig ki kellene húzni; én ezt a munkát már nem bírom tovább … és még sorolhatnám. Nincs idő egyéb összefüggések megvitatására. Ez itt az én játszóterem, itt gondolhatok és gondolkodhatok. Igen, ez is az önkifejezés egyik kevésbé hivalkodó formája, még akkor is, ha mások számára semmitmondó, hülyeség, vagy logikátlan. Nem leszek  felszabadultabb, sem boldogabb, pusztán nem hagyom az idő szárnyán elengedni gondolataimat.