Jól van ez így?

kell egy kis csillámpor

December 5-én vettem észre, hogy élőközösségünk tetemes százalékát sikerült elkábítania  a hipermarketek, ajándékboltok csalóka glitter máza. Hat év körüli gyerek hisztizik az apukának, mert meg fel kell dobni azt a ketyegő, világító, éneklő vackot, a négykerekű bevásárló szatyor tetejére. Reménykedem, hogy felbillen a rakomány, de sajnos még elbír egy dobozt a pénzben kifejeződő szülői szeretet.

 

A kasszák előtt ajándék hegyek várakoznak, olyan magasan tornyosulnak, hogy nem látom köztük az embereket. Egy három éves kislány tolakszik a hátam mögött rózsaszín kabátkában, a nagyit sem látom, de hallom hangját a kupac háta mögött, csendesen türelemre inti virágszálát.  Vajon mit hozhat a Jézuska, ha a Mikulás ennyire bőkezű? Pár gömb árválkodik a kosaramban, mert a tavalyi díszek közül biztosan el van törve néhány darab.

 

Én nem néztem utána milyen az idei karácsonyfa módi.  Azt hiszem egyesek több szezonra bevásároltak díszekből, valószínűleg az elkövetkezendő években hiánycikk lesz a karácsonyfára aggatható fityegő,  szükséges a megfontolt előrelátás, gondolni kell az ínséges időkre. Ezeknek a személyeknek legalább van jövőképük. Mi, akik a mának élünk,  jövőre a pucér fenyőt nézegessük szobáinkban. Fürkészem az embereket, mit akarnak kompenzálni ezzel a sok felesleges kacattal? Miért kell megfosztani a gyermekeket az üveghegy varázsától, az angyalok világától? Ennek a generációnak már nem a Mikulás hoz ajándékot, hanem leemeli a polcról, amit akar, a bárgyú szülő meg ész nélkül költekezik, amíg a pénztárcájának tartalma bírja( legyen meg mindene, ne sírjon a kirakat előtt, mint én annak idején)

 

A szenteste után idilli hangulat veszi birtokába a  kórházak sürgősségi osztályát. A kliensek többsége röfög, böfög, hány, jajveszékel. Az ünnepi menü nyolcadik fogását már nem lehet kihagyni. De vannak olyanok is, akik a négy fal között fetrengenek epekrízissel, gyomorrontással. És a sokadik év kálváriájából sem tanulnak.

 

A facebookon nem lehet kihagyni ilyenkor sem a köz-,illetve a magánszórakoztatást. Olyan elő közvetítéseket rittyent a fiatalság otthonról, hogy ihaj. Jézus születését hogyan is lehetne másként ünnepelni? Dübörög a nemzeti rock, progresszív rock,folk rock, cigányzene és a “nem tudom az életemet hol rontottam én el” roma(á)nizált( manele) alternatívája. Rázzák is rendesen a rongyot, próbálják néha túlüvölteni a hangszórókat. Táncikálnak a csajok , riszálják magukat a szőnyegen tiritarka zokniban.

 

A tíz centis műköröm alapalkatrész, a vadiúj szilikon betéteket is meg kell mutatni a nagyvilágnak, azért dobálj magát már szinte hisztérikusan a karácsonyfa mellett,hogy a szűk dekoltázsba gyömöszölt ajándékát senki ne hagyja figyelmen kívül. Betelt nálam a pohár, amikor egy vörös kacsaszáj puszit intett. Frissítettem,  majd átkapcsoltam egy youtube csatornára, valami katasztrófafilmet néztem meg. Illett az apokaliptikus hangulatomhoz. Az az érzésem volt, hogy az emberiség elveszett, bekövetkezett az elme hanyatlása, innentől már csak pár lépésre vagyunk a végső pusztulástól.

 

Csakazértis elmentem az éjféli misére, hátha meggyullad bennem bennem a fény és rájövök arra, hogy az élet szép csak én vagyok kissé pesszimista. Ültem anyósommal a padban, de már negyed óra múlva azt éreztem, hogy semmi keresnivalóm nincs nekem itt. A papoknak már nincs mit mondjanak a híveik számára. Elfogytak az érzések, kiüresedtek a szavak, nincsen példa, nincsen történet. Hittanóráról nem hiányoztam, makogom a többiekkel az apostoli hitvallást. Nem hiszem el, hogy papjaink ne lennének tisztában azzal,hogy milyen avítt már a katolikus egyház. Taszít a pompa, a bíbor köntös,az arany, bársony, püspöki fityula, a királyként trónoló püspök látványa.  Ezeknek a részleteknek semmi közük nincs Jézushoz. Az egyik  pap elkezdett valami zagyvaságot, amelynek sem  értelme , sem tanulsága nem volt. A valóságshowk hivalkodó jelenléte és hétköznapjaink privát szférája között próbált párhuzamot vonni teljesen sikertelenül. A végén már nagyokat ásítottam.

 

Egyre inkább valamiféle hedonisztikus rituálékba torkollik évről-évre a szeretet ünnepe. Nincs áhítat, nincs hangulat, nincs hó. Nekem gyermekkoromban még az angyalka hozta a Jutka babát, és azért sírtam, mert apám nem ébresztett fel, amikor eljött hozzánk- nagyon sietett, sok gyermek várja őt- szabadkozott az öreg. A  mai kislányok nem babáknak örülnek, hanem  a sminkkészletnek, amelyet az anyuci vesz meg cuki kilenc éves leánykájának, meg a gucci táskát, nehogy már valami kínai nyomorúságba hordja a tolltartóját.

 

Flancoltam én is  kicsit,elmentem  cuppanni egyet a bugyborékba ( a helyi fürdő wellness szolgáltatása ) Készítettem pár képet a banditáimról is.

 

 

 

 

 

 

 

 

Könnyű a léptem

Fényárban úszik a híd

Soha nem akkor írok, amikor éppen történik valami, amikor hangulat van, mintha azt várnám, hogy a pillanatok mélyen rögzüljenek gondolataim dobozában.  Hagyom rejtőzni az érzéseket, nem személyesítem  azonnal betűkké őket, nem tép szét a közlés kényszere. A ma éjszakai bejegyzés lehet nem lesz érdekes, sőt, talán unalmas, mert egy hangulat vázlatrajza   nem mindig eredményez kapcsolódást, érdeklődést. Csupán rövidke történet képekben egy hajnali sétáról, amikor még a kő  szendereg, nem tapossa súly, és a csend összeolvad a félhomállyal.

 

Nem kelek a kakasokkal, lekésem  sokszor a gyönyörű reggeleket, de néha muszáj korán készülődnöm,  mert tennivalóim sürgetnek. A megmentett galambot küldtem Temesvárra busszal,  indulás előtt még egyeztetnem kellett a sofőrrel. Amint elintéztem a madár utaztatását már nem volt kedvem a villamosmegállóba toporogni- ki tudja mikor jött volna az első, taxira meg nem akartam pénzt  költeni. Olyan oxigéndús volt a levegő, és olyan impozáns látvány volt a  kivilágított város, hogy úgy döntöttem gyalog teszem meg hazáig az utat.

 

Nem hömpölyög, nem fog körbe a tömeg. Senki nem tolja magát az arcomba, nem ütközik kéz, könyök, nem kap fel a sodrás, szilárd az egyensúlyom, végre komfortzónámon belül vagyok. Sehol egy lélek az utcákon, lépteim sem hallatszanak ebben az élettelenségben.  Nem hajt akarat, sem  kényszer, visznek a lábaim előre. Mélyen lélegzek , ritkán jutok ilyen tiszta levegőhöz. Érzem az oxigén illatát. Bámulom az épületeket, az összeboruló árnyakat. Pozitív ürességet érzek; mintha legördült volna rólam életem batyuba kötözött sziklája, mintha léteznék.

 

Vajon mikor kezdtem nem létezni magam számára?  Vajon mikor vesztettem el önmagamat az önfeláldozásban.  Milyen nevetséges és taszító a mártír szerep. Ha én is mártír vagyok, akkor biza vastagon benne vagyok a slamasztikában, de nem lázadok magam ellen. Még nem.

 

A város főutcája is kihalt, csak a reklámtáblák villogása jelzi, hogy hamarosan lüktető erővel beindul az élet. Megannyi didergő ember áll sorba türelmetlenül a kinti talponállók előtt egy-két óra múlva. A sorokban elmosódnak a társadalmi különbségek, nincs protekciója  a funkciónak, sem a sziklaszilárd egzisztenciának. Az utcaseprő mögött áll az öltönyös, jóképű aktatáskás. Mindkettő a krumplis palacsintát akarja harapni.

 

Séta közben megállok egy pillanatra a “Holnaposok” szoborcsoportja előtt. Máskor teljesen beleolvad a hétköznapokba, szinte észre sem veszem, amikor elmegyek mellettük. Most körbejárom , és mintha felfedeznék vésett tekintetükben valami életet, mintha meg akarnának szólítani. Megborzongok a gondolattól .. ehhh, a tárgyak nem mozognak, nem beszélnek, és nem mászkálnak. Azért remélem nem zavartam meg tolakodó kíváncsiságommal elmélkedésüket.

 

Kicsit megszeppenve,  szégyellősen ballagok tovább. Az egyik kapualj előtt hever zacskóban az alkotó anyag. Valaki diszkréten célzott arra, hogy ideje lenne betömni a főutcát rondító lyukakat. Nevetek magamban, az illető nem lehet idevalósi, mert mi tudjuk, hogy a köz iránti érzékenység egyenlő a nullával.  Talán, ha leparkol lyuk mellé egy elefántot, azt talán észrevennék.

 

Fényárban úszik a híd, ragyog a víz felszíne . Pár lépés és otthon vagyok.

 

A képek: