Levesbe vele!

szemellenző masnival

Az elmúlt napokban írtam arról, hogy miként mentettünk meg egy galambot Ramonával. Tegnap ismét láttam kiposztolni egy sebesült madarat az egyik állatvédő csoportban. Ramona soha nem hiányzik, amikor a védencei segítségre szorulnak, szinte azonnal reagál, felveszi a kapcsolatot azzal a személlyel, aki tanácsot kér. Nyilván nem esett túl jól neki, amikor valaki a jópofáskodók magabiztosságával beszúrja, hogy “levesbe vele”. Na most, ha  belegondolunk, hogy egy állatvédő csoportba teszi közzé magvas gondolatait egy vergődő madár fotója alatt, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy sok vegetáriánus és vegán is jelen van állatvédelmi tematikájú csoportokban, megállapítható, hogy az ilyen tapsért pitiző megnyilvánulások kissé gusztustalanok.

 

Mert tenni magasról a másik ember érzékenységére tényleg felemelő. Szinte látom Ramonát, ahogy zúgolódik magában olvasva ezeket az elmés szikrákat. Miközben a Ramona életét a tollasok mentése határozza, irányítja, körvonalazza, valaki fazékba dobná azt, amiért ő  küzd. Jogosnak véltem a felháborodását, amikor szóvá tette, hogy  ezt talán mégsem kellene,  nem itt és most. Az egyik moderátor búcsút intett az ügyeletes főszakácsnak, aki dühében a saját oldalán rendezett jelenetet. Maga is érezte, hogy kiprovokálta a szituációt, így az áldozat szerephez elég vékony a produktum. Muszáj volt élt adni a sztorinak. Ilyen gondolatfoszlányokba csapódtam az  oldalán mint: rasszizmus, azért tiltottak, mert magyarul szólaltam meg – halkan megjegyezném, hogy egy olyan modi tiltotta, aki félig-meddig magyar, ezt a személyéhez szorosan kapcsolódó vonatkozást pedig  nyíltan és büszkén vállalja. A rasszizmusról pedig fogalmuk sincs, de a szó jelentését sem értik.

 

A csoportban csupán annyit jegyeztem meg, hogy legalább ilyen közösségeken belül tekintettel lehetnénk a vegákra, ez a mondat pedig kiverte a haveroknál a biztosítékot, szolidaritásból be is másolták a  kitaszított oldalára mint nyertes kommentet. A modi figyelmeztetett, hogy éppen ezen csámcsognak. A nevemet kitakarták, nem értem miért, miért kellene szégyellenem azt, amit egyszer leírtam? Mire fel ez a nagyvonalú jószándék? Miért kellene szégyellnem, ha tekintettel vagyok Ramona érzékenységére? Miért kellene szégyellenem, ha tekintettel vagyok egy vega érzékenységére?

 

Jön is a tökös lereagálás a havertól – ” OK, kesz ennel a pontnal konkretan meghaltam. Ezek utan kerek mindenkit hogy vegye megtiszteltetesnek hogy nem tagja az agyhalottak grupjanak  ”  A fél kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akiket tisztelek, a rövid lista tetején a vegánok-vegetáriánusok  vannak. Az emberek lemondása valamiről általában öncélú: a dohányzás elhagyása, az alkohol elhagyása, a kemény és lágy drogok elhagyása, a finomított szénhidrátok kiiktatása, stb.

 

A vegán nem saját magáért mond le füstölt kolbászról, egyszerűen nem akar táplálkozni egy másik élőlény kínjával, nem csupán az emberi életet tiszteli, zsigereiben érzi egy állat fájdalmát halála pillanatában. Inkább a macerás külön főzőcskézést választja, ami elég nehezen megoldható családon belül, ha mindenki húsevő. Ehetővé próbál varázsolni sokszor ehetetlen alapanyagokat, ehhez kell azért kreativitás is.

 

Persze ezen mások röhögnek. A vicceskedő meg néz bambán maga elé, mintha nem tudná milyen helyre csöppent, és miért nem fogadta tapsvihar a szellemeskedését, sőt, még ki is tiltják. Próbálok érvelni az oldalán diszkrét diplomáciával, mert nem rúgom be az ajtaját senkinek lábbal, nem verem hangosan a bádogot privát zónájában. De hiába vagyok én jólnevelten kommunikatív,  ha a másik fertőző nyavalyaként tekint a logikus érvelésre, illetve a beszűkült látókörét átlépő értékrendszerekre. Próbál erősnek mutatkozni a falkában, nehogy már egy nő hablatyoljon neki, mindenképpen le kell nyomni valami bunkósággal, ez presztízskérdés, ennek tétje és súlya van ” szerintem csipd ki magad…vegyelvegy üveg bort es masszal ra a pasidra ma este….holnap reggel maskepp latod majd a dolgokat egy jo este utan… ” Igazán kedves. Tipikus példánya az ” asszony, kuss a neved ” szériának. A frusztráltságra  utalgatás pedig egyszerűen kihagyhatatlan örökzöld.

 

Igen, nagyon frusztrál, hogy nem vegyülök el a szennyben, frusztrál, hogy nem tetszik a manipuláció, a kirakat ember, a kirakat cselekedet “ Azon frusztraciokat amiket meg a masokkal folytatott harcodbol, vitakbol szedtel ossze nem tartom helyenvalonak hogy olyas valakire, valakikre vetitsed ki ” .. Ezt azért kaptam, mert nem tartottam egészen lélek kenegetőnek, ahogy rólunk “kéregetőkről” beszélt, van képünk segítséget kérni, hogy ki tudják fizetni a borsos számlákat az állatorvosi rendelőkbe. Ő bezzeg nem kéreget soha, ő lepasszolja a teendőket. Márciusban kért segítséget egy mami kutya és nyolc baba számára. Mindegyik beteg volt és alultáplált, bármelyik menhelyen meghaltak volna szerintem.

 

Na, én össze is kéregettem mindenre a pénzt, két hónap alatt mindegyik kikerekedett. Mindegyiknek kerestünk szerető gazdit. Több száz kilométert tettünk meg, mert mindegyik gazdánál látni akartuk a körülményeket. És akkor nem köptek szembe? pont az lamentál, akinek kéregetők segítettek. Továbbá, ha én úgy érzem, hogy szembe köptek lealacsonyító minősítgetéssel  ( mivel én is a kéregetők táborát erősítem ) az nem egy érzés, hanem rágalom, és válogassam meg a szavaimat. Erre mit lehet mondani? Most meg kellene ijednem? Ha valami nem tetszik olyat kell mondani, hogy a másik meghunyászkodjon? Korrekt taktika.

 

Nem kellett volna tovább piszkálódni, elég lett volna egy mondat – nem rád értettem, ezzel le is lett volna zárva a diskurzus. De akkor nincs szereplés. Persze az írott közlés egyeseknél felszabadítja a gátakat, végre odamondhat valakinek. Sikerült totálisan félremagyarázni a szavaimat. Egyesek  azt sem értették, amit írok, pedig kerek, tömör mondatokban fogalmaztam.

 

A válaszokat olvasva nem láttam értelmét a további betűpazarlásnak. Valószínűleg lejátszódott bennük az értetlenek drámája, ekkor tűnik fel a monitorok előtt ” kiazapuzsér, és mit tett le a zasztalra ” legendás arckifejezés, innentől kezdve halott minden józan gondolat.  A végszavak szépen idomultak a sötétséghez: minden és mindenki hülye, kapja be mindenki – legalább van ritmusa.. Nem gond, ha valaki nem fogott  a kezében soha egy Hemingway kötetet, azzal van baj, hogy a bunkósági faktort  lobogóként mutogatják. A bunkóság már nem  hátrány, hanem cél, követelmény.

 

Legközelebb oda teszem Didát kommentelni, teljesen mindegy, hogy én kalimpálok a billentyűzeten, vagy a tappancsa ragad rá a billentyűzetre. Amúgy  is fárasztanak mostanában a  közösségi interekciók, nem az én dolgom, hogy mások udvarán ápoljam a pázsitot, ha senkit nem zavar a gaz.

 

 

Tollasok szervizelése garanciával

mindig meg kell próbálni

Hajnali négy óra. Botorkálok a csendes félhomályban városunk szívében. Lépteim zajtalanok, mint a macskáké. A közelben van egy éjjel-nappali bolt, ahol reményeim szerint be tudok szerezni egy kisebb kartondobozt legújabb pártfogoltamnak. Fel vagyok készülve rá, hogy egy kóválygó tekintetű eladó majd szépen az orromra koppintja a bolt ablakát, amint kiderül, hogy csak egy üres dobozt kellene előhalásznia a raktárból. Mégis kellemes csalódás ért. A kiszolgáló nem aludt, nem is kávézott, nagy meglepetésemre éppen dolgozott, törölgette a polcokat, rakosgatta az üvegeket. Kicsit csodálkozva nézette rám, amikor előadtam a kérésemet, de halványan elmosolyodott, elmagyaráztam, hogy egy beteg galambnak keresek utazási alkalmatosságot Temesvárig, mert ott lakik a galambok doktora. Ledobta a rongyot kezéből, és olyan lendülettel vonult hátra a raktárhoz, mintha a város egyik díszpolgárának akarná elővarázsolni a létező legszebb árút. Azt az árút, amely láthatatlan az átlag számára, azt azt az árút, amely majd kieszközöli  az elismerő pillantást “tekintetességemtől”. Percekig volt távol, már azt hittem bealudt, éppen készülődtem lelépni azzal a ténymegállapítással, hogy itt nekem már nem fog teremni sem babér, sem doboz. Ekkor került elő a hajnal szorgos dolgozója, aki legalább tíz karton vackot hurcolt maga után.  Mindent felkajtatott, van kínálat rendesen. Kiválasztottam a szemre megfelelőt, és megköszöntem a fáradozását, no meg a kedvességét.  Suta idétlenséggel próbáltam egy kis aprót adni a kezébe, meg akartam hívni egy kávéautomatás kávéra, de nem fogadta el- ” nem szeretem a kávét, csak teát iszom, hozom otthonról”.  Kissé pironkodva köszöntem el. Eladni semmit nem adott el nekem, ráadásul még plusz munkát is adtam a számára. Igen..hmm, az igazgyöngy ott terem, ahol nem gondolnánk. Pár röpke pillanatot még téblábolt gondoltaimban a kiszolgáló puritán embersége, de nem engedhettem meg magamnak, hogy elmélázzam az időt. Fél hatkor indul a busz a doktor nénihez. Szedtem is a lábaimat , mert még be kellett csomagolni a sebesültet, vizet adni neki, lyukakat pontozni a dobozra, hogy levegőt is kapjon. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi történik velem, de szinte minden egyes alkalommal, amikor próbálok egy bajba jutottnak segíteni, nyomok egy szenvedélyes puszit az aszfaltra. Kolosszális esés volt, még a másik térdem sincs rendesen begyógyulva. Óbégatva vonszolom magam hazáig, nem lesz időm most a sebfertőtlenítésre. Valami csoda folytán a galamb életben van. A templom környékéről szedtem össze, nem tudott repülni, így nem okozott különösebb nehézséget a befogása. Amikor hazaértem vele már agonizált, hatalmas nyílt seb tátongott a mellkasán, valami véres trutyi ömlött belőle, este hét órakor pedig egyetlen állatorvos sem fog bejönni a rendelőjébe, hogy átsegítse madaramat egy békésebb világba. Tehetetlenül néztem miként vergődik, csak pihegett, szinte levegőt sem kapott. Káromkodtam magamban- minek kell ezt nekem végignéznem, ha nem tudok segíteni? és miért kell nekem belelépjek ilyen helyzetekbe, amikor elég zűr van itthon is?. Már valahogy kezdtem beletörődni, hogy tollas barátomnak a szenvedését végig fogom nézni élete utolsó pillanatáig. Nem akartam felhívni a galambok doktorát, ebben az esetben ő sem fog tudni segíteni, semmilyen tanácsot nem tudna adni. Aztán mégis felhívtam. Abban reménykedtem, hogy be tudok  adni valami olyasmit, amitől csendesen elalszik. Nem köntörfalaztam Ramonának, nem akartam órákig nézni a kínt. Ramona mániákusan hisz a ” mindent meg kell próbálni”elvében, nem könnyen adja fel. Azonnal kaptam  telefonos elsősegélyt(tudta, hogy mérgezés). Először levegőt kellett fújjak a csőrébe, ezt a műveletet tíz percig ismételtem, miközben szorosan nyomtam egy zacskót a mellkasára, hogy elállítsam a vérzést. Úgy tűnt  visszatér  hozzá a lélek. Gondosan követtem Ramona további utasításait. Vízzel elkevertem egy kis mézet, majd felszívtam egy fecskendővel a folyadékot. Kicsit megfeszítettem a csőrét, nem igazán tetszett neki az etetési ritualé, már nem  is úgy nézett ki, mint egy haldokló.  Én még ekkor sem hittem, hogy életben marad. Kicsit sajnáltam is Ramonát, mert tudtam, hogy halva érkezik meg hozzá  három órás zötykölődés után. Döntöttünk, a galamb utazik a hajnalban, ha túléli az éjszakát. Túlélte. A macskám meg sem közelítette a fürdőszobát, egyszer már rendezett egy vérfürdőt bent, szégyelltem is magamat miatta, véres tollak szerteszét. Sokadjára pakolom ki a szennyestartót, a sokadik turbékoló kap benne átmeneti szállást. Nem aludtam egész éjjel, de Ramona sem sokat. Óránként nyitottam fel a szennyesláda tetejét, a  galamb békésen bóbiskolt. Ötkor elindultam vele a hónom alatt. Kilenckor érkezett meg egy darabban Temesvárra, élve. Azonnal kapott ellenszert, majd a mellkasát összevarrta a doktor néni, akinek nincsen  orvosi diplomája, de többet tud a madarakról, mint bármely orvos. Az első tollas mentvényem Pityu volt, neki amputálni kellett az egyik lábát. Azóta évente  legalább hármat postázok. Eddig egy halt meg útközben, egyet Hádész intézett el, mondjuk ez a saját gondatlanságom számlájára írható.

Ennek a madárnak az életéről lemondtam, de Ramona nem. Ő nem hisz Istenben, nem hisz a túlvilágban, nem hisz a pokolban, mégis emberként teszi a dolgát ezen a földön. Szerintem ehhez égnie kell benned annak a bizonyos isteni lángnak, amelyet ajándékba kapsz születésed pillanatában. Az egész országból fordulnak hozzá segítségért, soha nem mondott nemet. Varr, foldoz, etet, adagol, megjavít-“jobb lesz ez, mint új korában”-szokta mondani. Talán ezt nevezik szent megszállottságnak, máz nélkül. Nem tudom miért szereti ennyire a őket, mert ha minket kutyásokat megkérdeznek, hogy miért szeretjük a kutyákat, legalább ezer érvet bombázunk a kérdező felé, de még a legszelídebb emberek is inkább levesalapnak  képzelik a galambokat, nem pedig lakótársnak. Sokat vitáztam vele, ám rá kellett jönnöm, hogy neki van igaza. Nyilván nem olyan erős érzelmek motiválnak egy galamb esetében, mint amikor egy kutyáról van szó, de ez nem jelentheti azt, hogy csak” valahogy” kell elvégezzem a dolgom, mert tisztára kell mosnom a lelkiismeretem.

Nem sikerült megfejtenem a talányt. Ramona nem vár érzelmi ellenszolgáltatást ezektől a madaraktól, nem is kaphat. A galamb nem hízeleg, nem nyal képen, nem ugrik az öledbe, amikor hazaérkezel. Sokszor hallom kutyásoktól ezt a szlogent-“azért nevelek kutyát, mert azok legalább hálásak, de bezzeg az emberek..”

Mindig várunk, elvárunk valamit. Mindig szembe kell köpjük magunkat az ilyenfajta kinyilatkozásokkal. Mert mi nem vagyunk emberek, mi olyan izék vagyunk…marslakók, mi  jók vagyunk, mi szépek vagyunk és  kedvesek, mi nem okozunk csalódást senkinek, de   bezzeg az emberek…     Óooo!És milyen átszellemült arccal nyomják rád a nem átgondolt kirakat elveket.

Szépek a galambok, örök szimbólumai a szabadságnak, a gondolat  szabadságának, a lélek szabadságának. Az öröm repülő mozgóképei pillanatokba zárva . Talán ezért szeretheti Ramona  ezeket a lényeket. Ramona, aki ateista létére elszántabban hisz, mint én. Mer hinni az életben.