Könnyű a léptem

Fényárban úszik a híd

Soha nem akkor írok, amikor éppen történik valami, amikor hangulat van, mintha azt várnám, hogy a pillanatok mélyen rögzüljenek gondolataim dobozában.  Hagyom rejtőzni az érzéseket, nem személyesítem  azonnal betűkké őket, nem tép szét a közlés kényszere. A ma éjszakai bejegyzés lehet nem lesz érdekes, sőt, talán unalmas, mert egy hangulat vázlatrajza   nem mindig eredményez kapcsolódást, érdeklődést. Csupán rövidke történet képekben egy hajnali sétáról, amikor még a kő  szendereg, nem tapossa súly, és a csend összeolvad a félhomállyal.

 

Nem kelek a kakasokkal, lekésem  sokszor a gyönyörű reggeleket, de néha muszáj korán készülődnöm,  mert tennivalóim sürgetnek. A megmentett galambot küldtem Temesvárra busszal,  indulás előtt még egyeztetnem kellett a sofőrrel. Amint elintéztem a madár utaztatását már nem volt kedvem a villamosmegállóba toporogni- ki tudja mikor jött volna az első, taxira meg nem akartam pénzt  költeni. Olyan oxigéndús volt a levegő, és olyan impozáns látvány volt a  kivilágított város, hogy úgy döntöttem gyalog teszem meg hazáig az utat.

 

Nem hömpölyög, nem fog körbe a tömeg. Senki nem tolja magát az arcomba, nem ütközik kéz, könyök, nem kap fel a sodrás, szilárd az egyensúlyom, végre komfortzónámon belül vagyok. Sehol egy lélek az utcákon, lépteim sem hallatszanak ebben az élettelenségben.  Nem hajt akarat, sem  kényszer, visznek a lábaim előre. Mélyen lélegzek , ritkán jutok ilyen tiszta levegőhöz. Érzem az oxigén illatát. Bámulom az épületeket, az összeboruló árnyakat. Pozitív ürességet érzek; mintha legördült volna rólam életem batyuba kötözött sziklája, mintha léteznék.

 

Vajon mikor kezdtem nem létezni magam számára?  Vajon mikor vesztettem el önmagamat az önfeláldozásban.  Milyen nevetséges és taszító a mártír szerep. Ha én is mártír vagyok, akkor biza vastagon benne vagyok a slamasztikában, de nem lázadok magam ellen. Még nem.

 

A város főutcája is kihalt, csak a reklámtáblák villogása jelzi, hogy hamarosan lüktető erővel beindul az élet. Megannyi didergő ember áll sorba türelmetlenül a kinti talponállók előtt egy-két óra múlva. A sorokban elmosódnak a társadalmi különbségek, nincs protekciója  a funkciónak, sem a sziklaszilárd egzisztenciának. Az utcaseprő mögött áll az öltönyös, jóképű aktatáskás. Mindkettő a krumplis palacsintát akarja harapni.

 

Séta közben megállok egy pillanatra a “Holnaposok” szoborcsoportja előtt. Máskor teljesen beleolvad a hétköznapokba, szinte észre sem veszem, amikor elmegyek mellettük. Most körbejárom , és mintha felfedeznék vésett tekintetükben valami életet, mintha meg akarnának szólítani. Megborzongok a gondolattól .. ehhh, a tárgyak nem mozognak, nem beszélnek, és nem mászkálnak. Azért remélem nem zavartam meg tolakodó kíváncsiságommal elmélkedésüket.

 

Kicsit megszeppenve,  szégyellősen ballagok tovább. Az egyik kapualj előtt hever zacskóban az alkotó anyag. Valaki diszkréten célzott arra, hogy ideje lenne betömni a főutcát rondító lyukakat. Nevetek magamban, az illető nem lehet idevalósi, mert mi tudjuk, hogy a köz iránti érzékenység egyenlő a nullával.  Talán, ha leparkol lyuk mellé egy elefántot, azt talán észrevennék.

 

Fényárban úszik a híd, ragyog a víz felszíne . Pár lépés és otthon vagyok.

 

A képek:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Levesbe vele!

szemellenző masnival

Az elmúlt napokban írtam arról, hogy miként mentettünk meg egy galambot Ramonával. Tegnap ismét láttam kiposztolni egy sebesült madarat az egyik állatvédő csoportban. Ramona soha nem hiányzik, amikor a védencei segítségre szorulnak, szinte azonnal reagál, felveszi a kapcsolatot azzal a személlyel, aki tanácsot kér. Nyilván nem esett túl jól neki, amikor valaki a jópofáskodók magabiztosságával beszúrja, hogy “levesbe vele”. Na most, ha  belegondolunk, hogy egy állatvédő csoportba teszi közzé magvas gondolatait egy vergődő madár fotója alatt, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy sok vegetáriánus és vegán is jelen van állatvédelmi tematikájú csoportokban, megállapítható, hogy az ilyen tapsért pitiző megnyilvánulások kissé gusztustalanok.

 

Mert tenni magasról a másik ember érzékenységére tényleg felemelő. Szinte látom Ramonát, ahogy zúgolódik magában olvasva ezeket az elmés szikrákat. Miközben a Ramona életét a tollasok mentése határozza, irányítja, körvonalazza, valaki fazékba dobná azt, amiért ő  küzd. Jogosnak véltem a felháborodását, amikor szóvá tette, hogy  ezt talán mégsem kellene,  nem itt és most. Az egyik moderátor búcsút intett az ügyeletes főszakácsnak, aki dühében a saját oldalán rendezett jelenetet. Maga is érezte, hogy kiprovokálta a szituációt, így az áldozat szerephez elég vékony a produktum. Muszáj volt élt adni a sztorinak. Ilyen gondolatfoszlányokba csapódtam az  oldalán mint: rasszizmus, azért tiltottak, mert magyarul szólaltam meg – halkan megjegyezném, hogy egy olyan modi tiltotta, aki félig-meddig magyar, ezt a személyéhez szorosan kapcsolódó vonatkozást pedig  nyíltan és büszkén vállalja. A rasszizmusról pedig fogalmuk sincs, de a szó jelentését sem értik.

 

A csoportban csupán annyit jegyeztem meg, hogy legalább ilyen közösségeken belül tekintettel lehetnénk a vegákra, ez a mondat pedig kiverte a haveroknál a biztosítékot, szolidaritásból be is másolták a  kitaszított oldalára mint nyertes kommentet. A modi figyelmeztetett, hogy éppen ezen csámcsognak. A nevemet kitakarták, nem értem miért, miért kellene szégyellenem azt, amit egyszer leírtam? Mire fel ez a nagyvonalú jószándék? Miért kellene szégyellnem, ha tekintettel vagyok Ramona érzékenységére? Miért kellene szégyellenem, ha tekintettel vagyok egy vega érzékenységére?

 

Jön is a tökös lereagálás a havertól – ” OK, kesz ennel a pontnal konkretan meghaltam. Ezek utan kerek mindenkit hogy vegye megtiszteltetesnek hogy nem tagja az agyhalottak grupjanak  ”  A fél kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akiket tisztelek, a rövid lista tetején a vegánok-vegetáriánusok  vannak. Az emberek lemondása valamiről általában öncélú: a dohányzás elhagyása, az alkohol elhagyása, a kemény és lágy drogok elhagyása, a finomított szénhidrátok kiiktatása, stb.

 

A vegán nem saját magáért mond le füstölt kolbászról, egyszerűen nem akar táplálkozni egy másik élőlény kínjával, nem csupán az emberi életet tiszteli, zsigereiben érzi egy állat fájdalmát halála pillanatában. Inkább a macerás külön főzőcskézést választja, ami elég nehezen megoldható családon belül, ha mindenki húsevő. Ehetővé próbál varázsolni sokszor ehetetlen alapanyagokat, ehhez kell azért kreativitás is.

 

Persze ezen mások röhögnek. A vicceskedő meg néz bambán maga elé, mintha nem tudná milyen helyre csöppent, és miért nem fogadta tapsvihar a szellemeskedését, sőt, még ki is tiltják. Próbálok érvelni az oldalán diszkrét diplomáciával, mert nem rúgom be az ajtaját senkinek lábbal, nem verem hangosan a bádogot privát zónájában. De hiába vagyok én jólnevelten kommunikatív,  ha a másik fertőző nyavalyaként tekint a logikus érvelésre, illetve a beszűkült látókörét átlépő értékrendszerekre. Próbál erősnek mutatkozni a falkában, nehogy már egy nő hablatyoljon neki, mindenképpen le kell nyomni valami bunkósággal, ez presztízskérdés, ennek tétje és súlya van ” szerintem csipd ki magad…vegyelvegy üveg bort es masszal ra a pasidra ma este….holnap reggel maskepp latod majd a dolgokat egy jo este utan… ” Igazán kedves. Tipikus példánya az ” asszony, kuss a neved ” szériának. A frusztráltságra  utalgatás pedig egyszerűen kihagyhatatlan örökzöld.

 

Igen, nagyon frusztrál, hogy nem vegyülök el a szennyben, frusztrál, hogy nem tetszik a manipuláció, a kirakat ember, a kirakat cselekedet “ Azon frusztraciokat amiket meg a masokkal folytatott harcodbol, vitakbol szedtel ossze nem tartom helyenvalonak hogy olyas valakire, valakikre vetitsed ki ” .. Ezt azért kaptam, mert nem tartottam egészen lélek kenegetőnek, ahogy rólunk “kéregetőkről” beszélt, van képünk segítséget kérni, hogy ki tudják fizetni a borsos számlákat az állatorvosi rendelőkbe. Ő bezzeg nem kéreget soha, ő lepasszolja a teendőket. Márciusban kért segítséget egy mami kutya és nyolc baba számára. Mindegyik beteg volt és alultáplált, bármelyik menhelyen meghaltak volna szerintem.

 

Na, én össze is kéregettem mindenre a pénzt, két hónap alatt mindegyik kikerekedett. Mindegyiknek kerestünk szerető gazdit. Több száz kilométert tettünk meg, mert mindegyik gazdánál látni akartuk a körülményeket. És akkor nem köptek szembe? pont az lamentál, akinek kéregetők segítettek. Továbbá, ha én úgy érzem, hogy szembe köptek lealacsonyító minősítgetéssel  ( mivel én is a kéregetők táborát erősítem ) az nem egy érzés, hanem rágalom, és válogassam meg a szavaimat. Erre mit lehet mondani? Most meg kellene ijednem? Ha valami nem tetszik olyat kell mondani, hogy a másik meghunyászkodjon? Korrekt taktika.

 

Nem kellett volna tovább piszkálódni, elég lett volna egy mondat – nem rád értettem, ezzel le is lett volna zárva a diskurzus. De akkor nincs szereplés. Persze az írott közlés egyeseknél felszabadítja a gátakat, végre odamondhat valakinek. Sikerült totálisan félremagyarázni a szavaimat. Egyesek  azt sem értették, amit írok, pedig kerek, tömör mondatokban fogalmaztam.

 

A válaszokat olvasva nem láttam értelmét a további betűpazarlásnak. Valószínűleg lejátszódott bennük az értetlenek drámája, ekkor tűnik fel a monitorok előtt ” kiazapuzsér, és mit tett le a zasztalra ” legendás arckifejezés, innentől kezdve halott minden józan gondolat.  A végszavak szépen idomultak a sötétséghez: minden és mindenki hülye, kapja be mindenki – legalább van ritmusa.. Nem gond, ha valaki nem fogott  a kezében soha egy Hemingway kötetet, azzal van baj, hogy a bunkósági faktort  lobogóként mutogatják. A bunkóság már nem  hátrány, hanem cél, követelmény.

 

Legközelebb oda teszem Didát kommentelni, teljesen mindegy, hogy én kalimpálok a billentyűzeten, vagy a tappancsa ragad rá a billentyűzetre. Amúgy  is fárasztanak mostanában a  közösségi interekciók, nem az én dolgom, hogy mások udvarán ápoljam a pázsitot, ha senkit nem zavar a gaz.

 

 

Tollasok szervizelése garanciával

mindig meg kell próbálni

Hajnali négy óra. Botorkálok a csendes félhomályban városunk szívében. Lépteim zajtalanok, mint a macskáké. A közelben van egy éjjel-nappali bolt, ahol reményeim szerint be tudok szerezni egy kisebb kartondobozt legújabb pártfogoltamnak. Fel vagyok készülve rá, hogy egy kóválygó tekintetű eladó majd szépen az orromra koppintja a bolt ablakát, amint kiderül, hogy csak egy üres dobozt kellene előhalásznia a raktárból. Mégis kellemes csalódás ért. A kiszolgáló nem aludt, nem is kávézott, nagy meglepetésemre éppen dolgozott, törölgette a polcokat, rakosgatta az üvegeket. Kicsit csodálkozva nézette rám, amikor előadtam a kérésemet, de halványan elmosolyodott, elmagyaráztam, hogy egy beteg galambnak keresek utazási alkalmatosságot Temesvárig, mert ott lakik a galambok doktora. Ledobta a rongyot kezéből, és olyan lendülettel vonult hátra a raktárhoz, mintha a város egyik díszpolgárának akarná elővarázsolni a létező legszebb árút. Azt az árút, amely láthatatlan az átlag számára, azt azt az árút, amely majd kieszközöli  az elismerő pillantást “tekintetességemtől”. Percekig volt távol, már azt hittem bealudt, éppen készülődtem lelépni azzal a ténymegállapítással, hogy itt nekem már nem fog teremni sem babér, sem doboz. Ekkor került elő a hajnal szorgos dolgozója, aki legalább tíz karton vackot hurcolt maga után.  Mindent felkajtatott, van kínálat rendesen. Kiválasztottam a szemre megfelelőt, és megköszöntem a fáradozását, no meg a kedvességét.  Suta idétlenséggel próbáltam egy kis aprót adni a kezébe, meg akartam hívni egy kávéautomatás kávéra, de nem fogadta el- ” nem szeretem a kávét, csak teát iszom, hozom otthonról”.  Kissé pironkodva köszöntem el. Eladni semmit nem adott el nekem, ráadásul még plusz munkát is adtam a számára. Igen..hmm, az igazgyöngy ott terem, ahol nem gondolnánk. Pár röpke pillanatot még téblábolt gondoltaimban a kiszolgáló puritán embersége, de nem engedhettem meg magamnak, hogy elmélázzam az időt. Fél hatkor indul a busz a doktor nénihez. Szedtem is a lábaimat , mert még be kellett csomagolni a sebesültet, vizet adni neki, lyukakat pontozni a dobozra, hogy levegőt is kapjon. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi történik velem, de szinte minden egyes alkalommal, amikor próbálok egy bajba jutottnak segíteni, nyomok egy szenvedélyes puszit az aszfaltra. Kolosszális esés volt, még a másik térdem sincs rendesen begyógyulva. Óbégatva vonszolom magam hazáig, nem lesz időm most a sebfertőtlenítésre. Valami csoda folytán a galamb életben van. A templom környékéről szedtem össze, nem tudott repülni, így nem okozott különösebb nehézséget a befogása. Amikor hazaértem vele már agonizált, hatalmas nyílt seb tátongott a mellkasán, valami véres trutyi ömlött belőle, este hét órakor pedig egyetlen állatorvos sem fog bejönni a rendelőjébe, hogy átsegítse madaramat egy békésebb világba. Tehetetlenül néztem miként vergődik, csak pihegett, szinte levegőt sem kapott. Káromkodtam magamban- minek kell ezt nekem végignéznem, ha nem tudok segíteni? és miért kell nekem belelépjek ilyen helyzetekbe, amikor elég zűr van itthon is?. Már valahogy kezdtem beletörődni, hogy tollas barátomnak a szenvedését végig fogom nézni élete utolsó pillanatáig. Nem akartam felhívni a galambok doktorát, ebben az esetben ő sem fog tudni segíteni, semmilyen tanácsot nem tudna adni. Aztán mégis felhívtam. Abban reménykedtem, hogy be tudok  adni valami olyasmit, amitől csendesen elalszik. Nem köntörfalaztam Ramonának, nem akartam órákig nézni a kínt. Ramona mániákusan hisz a ” mindent meg kell próbálni”elvében, nem könnyen adja fel. Azonnal kaptam  telefonos elsősegélyt(tudta, hogy mérgezés). Először levegőt kellett fújjak a csőrébe, ezt a műveletet tíz percig ismételtem, miközben szorosan nyomtam egy zacskót a mellkasára, hogy elállítsam a vérzést. Úgy tűnt  visszatér  hozzá a lélek. Gondosan követtem Ramona további utasításait. Vízzel elkevertem egy kis mézet, majd felszívtam egy fecskendővel a folyadékot. Kicsit megfeszítettem a csőrét, nem igazán tetszett neki az etetési ritualé, már nem  is úgy nézett ki, mint egy haldokló.  Én még ekkor sem hittem, hogy életben marad. Kicsit sajnáltam is Ramonát, mert tudtam, hogy halva érkezik meg hozzá  három órás zötykölődés után. Döntöttünk, a galamb utazik a hajnalban, ha túléli az éjszakát. Túlélte. A macskám meg sem közelítette a fürdőszobát, egyszer már rendezett egy vérfürdőt bent, szégyelltem is magamat miatta, véres tollak szerteszét. Sokadjára pakolom ki a szennyestartót, a sokadik turbékoló kap benne átmeneti szállást. Nem aludtam egész éjjel, de Ramona sem sokat. Óránként nyitottam fel a szennyesláda tetejét, a  galamb békésen bóbiskolt. Ötkor elindultam vele a hónom alatt. Kilenckor érkezett meg egy darabban Temesvárra, élve. Azonnal kapott ellenszert, majd a mellkasát összevarrta a doktor néni, akinek nincsen  orvosi diplomája, de többet tud a madarakról, mint bármely orvos. Az első tollas mentvényem Pityu volt, neki amputálni kellett az egyik lábát. Azóta évente  legalább hármat postázok. Eddig egy halt meg útközben, egyet Hádész intézett el, mondjuk ez a saját gondatlanságom számlájára írható.

Ennek a madárnak az életéről lemondtam, de Ramona nem. Ő nem hisz Istenben, nem hisz a túlvilágban, nem hisz a pokolban, mégis emberként teszi a dolgát ezen a földön. Szerintem ehhez égnie kell benned annak a bizonyos isteni lángnak, amelyet ajándékba kapsz születésed pillanatában. Az egész országból fordulnak hozzá segítségért, soha nem mondott nemet. Varr, foldoz, etet, adagol, megjavít-“jobb lesz ez, mint új korában”-szokta mondani. Talán ezt nevezik szent megszállottságnak, máz nélkül. Nem tudom miért szereti ennyire a őket, mert ha minket kutyásokat megkérdeznek, hogy miért szeretjük a kutyákat, legalább ezer érvet bombázunk a kérdező felé, de még a legszelídebb emberek is inkább levesalapnak  képzelik a galambokat, nem pedig lakótársnak. Sokat vitáztam vele, ám rá kellett jönnöm, hogy neki van igaza. Nyilván nem olyan erős érzelmek motiválnak egy galamb esetében, mint amikor egy kutyáról van szó, de ez nem jelentheti azt, hogy csak” valahogy” kell elvégezzem a dolgom, mert tisztára kell mosnom a lelkiismeretem.

Nem sikerült megfejtenem a talányt. Ramona nem vár érzelmi ellenszolgáltatást ezektől a madaraktól, nem is kaphat. A galamb nem hízeleg, nem nyal képen, nem ugrik az öledbe, amikor hazaérkezel. Sokszor hallom kutyásoktól ezt a szlogent-“azért nevelek kutyát, mert azok legalább hálásak, de bezzeg az emberek..”

Mindig várunk, elvárunk valamit. Mindig szembe kell köpjük magunkat az ilyenfajta kinyilatkozásokkal. Mert mi nem vagyunk emberek, mi olyan izék vagyunk…marslakók, mi  jók vagyunk, mi szépek vagyunk és  kedvesek, mi nem okozunk csalódást senkinek, de   bezzeg az emberek…     Óooo!És milyen átszellemült arccal nyomják rád a nem átgondolt kirakat elveket.

Szépek a galambok, örök szimbólumai a szabadságnak, a gondolat  szabadságának, a lélek szabadságának. Az öröm repülő mozgóképei pillanatokba zárva . Talán ezért szeretheti Ramona  ezeket a lényeket. Ramona, aki ateista létére elszántabban hisz, mint én. Mer hinni az életben.

 

 

Kauflandos miccsek mustárral!

mindenki egyen otthon

Van nékünk egy olyan vloggerünk, hogyaszongya “Militianul’. Ugye nem kell lefordítanom a szó jelentését, szerintem mindenki tud ennyit nemzetközileg. Kicsit riogatósra  és ijesztgetősre próbálta venni a figurát történetünk hőse ezzel a provokatív, közszereplős névvel- gondolom a figyelemfelkeltés nem volt utolsó szempont, amikor elhatározta, hogy videós csatornát indít mindannyiunk örömére.

Nos, a mi kis”milicistánk ” egy szép napon úgy döntött, hogy fellebbenti a fátylat Románia egyik sötét titkáról, amelyről mindenki tud, de senki nem mer beszélni nyilvánosan. Végre levegőt vehetnek azok az  rettegő román polgártársak is, akik hosszú évtizedek óta el vannak nyomva a magyar polgártársaktól. Végre elkezdhetnek románul beszélni, végre kitehetik a  zászlót, végre nem kell tartaniuk a magyar öngyilkos merénylőktől, stb.

Szóval, elindul a mi emberünk leleplezni bukarestből a messzi székelyföldre, mivel neki azt csicseregték a magyar igában senyvedő pacsirtái, hogy ezen a szent földön nem szolgálják ki az éhes román vándort, ha román nyelven merészel kérni elemózsiát. A tényfeltáró dokumentumfilm – amelyről az egész ország beszél- pontosan ezzel a bevezetővel kezdődik, miszerint ő azt hallotta, hogy..

A bevezető után meg van vágva a videó, és mire a négy perces anyagnak a végére érünk, legalább háromszor van megszabdalva a corpus delicti.

Megáll kocsijával a Kaufland parkolójában és odamegy a grillező bódéhoz, a nyitási program előtt akarja kiszolgáltatni magát. Több mint valószínű, hogy elmagyarázták neki(mindegy milyen nyelven) miért is nem tudják óhaját teljesíteni. Fél tíz volt, amikor korgó gyomorral követelte a miccseket nyitás előtt fél órával, csak ezt az aprócska részletet a mi kis éhes vándorunk elfelejtette rögzíteni, de a üzletlánc biztonsági kamerái viszont nem. Meg is érti, mert bemegy az üzletbe nézelődni, majd kijön és tesz egy kört az autójával. Háromnegyed tízkor ismét visszamegy a grill bárhoz, de most sem szolgálják ki, mivel nincs még nyitva a kassza gép.  Ekkor jött el az a pillanat, amikor korgó gyomra égő haragra lobbant és felébredt benne a nemzeti öntudat. Ekkor indította el telefonja kameráját. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy helyzetet akart teremteni, eszközül használva a fiatal  alkalmazott nyelvi ismereteinek hiányosságából fakadó,  korlátozott, akadozó kommunikációt.

“- Jó napot kívánok! Kaphatnék egy porció miccset?”-mondja románul, miközben teljesen kulturált módon lobogtatja a tíz lejest a pult felett. Szerintem a cigány prímásoknak lobogtatták így a bankókat a kedvenc nótáért, de nem ám aprópénzt. Teljesen kiment a divatból manapság a konzervatív értékrend, vagy nem is tudom.. fejjel lefelé  tartjuk az illemtan könyvet. Temetésen dorbézolunk, kocsmában pedig szavalunk a sörös pulpituson. Szóval, ha meg akarunk vásárolni valamit, először az elárusító orra alá kell dörgölni a pénzt, a hagyományos “előveszem a pénztárcámat fizetek és távozok”kombináció már nem működik.

Megint elkalandoztam. Kanyarodjunk vissza a drámánkhoz. A szegény kiszolgáló lány csak hümmög, mivel nem tudja elmagyarázni románul, hogy csak tíz perc múlva tudja kiszolgálni a kedves vásárlót, aki ezzel teljesen tisztában van, ennek ellenére továbbra is lobogtatja a pénzét. A lány végül elveszi. Nyomogatja a kassza gépet reménykedve abban, hogy még nyitás előtt beindul és végre kiszolgálhatja a kötekedő bácsit.  Jön a vágás! A következő jelenetben azt láthatjuk, hogy a lány visszaadja a pénzt. Ekkor kezdődik  a vita. Az éhes gyomor felpiszkálja román polgártársunk büszkeségét, aki már nem tűri tovább ezt a nyílt arcátlanságot. Kezdetét veszi a provokáció.

“-Miért nem szolgál ki, mert román vagyok?”

Éppen ott van a kiszolgáló lány apukája is, aki elkezd magyarázni románul; “-Ő a lányom! Ha nem tud románul egyáltalán nem egy probléma”-nem, ez nem egy probléma, végtére is Romániában élünk.

“- De ez egy probléma”-mondja éhező vándorunk.

“-Legalább maga tudjon magyarul”

“-Én? minek kellene nekem magyarul tudjak? Romániában élünk, román kenyeret eszünk”

“- Azért, mert székelyföldön vagy”- teljesen logikus, egyértelmű replika. Van a helyzetnek még egy érdekessége, mert amikor senki nem beszéli a nyelvedet beindul a paranoia. A vloggerünk azt hiszi, hogy őt szidja a lány magyarul. Valami káromkodó szót vélt felfedezni ebben a lingvisztikai félhomályban. Hirtelen mégis tud valamicskét magyarul és ezzel a tört magyarsággal kérdezősködik. A lány csupán annyit mondott-talán az apjának, mert ez nem derül ki egyértelműen a felvételből- hogy ő kapja a leb..t a főnökeitől, ha nyitás előtt szolgál ki valakit.

Nosza, hirtelen a székelyekben is felülkerekedik a nemzeti öntudat- bár mindannyian a tradicionális román miccsre várnak a bódé előtt, szintén korgó gyomorral. Az egyik kedves székely polgártársunk bájos vendégszeretettel vissza is küldi milicistánkat oda, ahunnét jött. Tett még egy lapáttal a szituációra a góbé lányok butácska heherészése.

Beindult ismét az időzített bomba! Több százezer megosztás, a csapokból “a hír” folyik napok óta. Millió feletti megtekintés, ezer komment egy-egy megosztásnál. Csak néhány örökzöldet emelnék ki a megnyilvánulásokból:büdös hazátlanok, takarodjatok Magyarországra!, minden magyart ki kell nyírni, meddig tűrjük ezt, rohadjatok meg, stb.

Kezdték megosztani a háborús túlélők elbeszéléseit. Hogy a hortysták vérengzései, meg pusztították a románokat. meg a kínzások, a kegyetlenkedések, “soha ne felejtsétek el, hogy mit tettek a magyarok velünk”- ilyenkor még a legbékésebb román ember is visszaemlékszik valamilyen sérelemre, amely a magyarokkal kapcsolatba hozható.

Kiábrándító  tény, hogy ennyire manipulálhatók vagyunk. Sokadjára játsszák ki ugyanezeket a lapokat. Sajnos mindenki ölt. Oroszok, szerbek, románok, magyarok, zsidók és keresztények. A történelmet nem lehet átírni.  Egy ilyen röhejes incidens is képes megteremteni a feszült hangulatot. Ha pedig egy eladó nem tudja elmagyarázni a  vásárlónak az ország nyelvén, hogy miért nem tudja kiszolgálni, akkor az oktatás intézményével is gondok vannak .Mit tanulnak a gyermekek román órán?

A videó utolsó képsorai tényleg drámaiak. Milicistánk ismét beszáll az autójába, készül elhagyni a székely hont. A hatás kedvéért  montíroz  egy kis melankolikus zenei aláfestést utolsó mondataihoz. Sokszor elismétli, hogy ez az ő országa, ahol nem szolgálják ki, mert nem tud magyarul. A székelyek verekedni akarnak, holott senki nem akarta megverni, erre még a halvány utalást sem tettek. Ilyen pofátlan csúsztatásokkal, kifordításokkal, realitás hamisítással ritkán találkozom.  Könnyfakasztó a sztori vége. Egy szegény román ember étlen-szomjan távozik székelyföldről, ráadásul porig alázva a saját országában. És robban a közhangulat, amely teljesen eltereli a figyelmet egyéb fontosabb dolgokról.

Ha jól belegondolok nekem is vannak sérelmeim bizonyos népekkel kapcsolatban. Az ükapámnak a keresztapja nigériai származású volt, és még a nagyapám mesélte nekem, hogy az ükpapának volt egy francia szomszédja, és egyszer a francia szomszéd kutyája megharapta az én ükpapámnak a bokáját. Ha erre a múltbéli eseményre gondolok mindig elönti lelkemet a gyilkos düh, és csak a megtorlás reménye tart egyben. Ezért nem vásárolok soha többet dijoni mustárt román miccsekhez. Holnap pedig kitűzöm a nigériai zászlót  az ajtóm elé.

Ismét lúdláb került a bilibe. Legalább van miről beszélni.

 

 

 

Az emlék rapszódiája

... az utolsó tavasz volt számára ...

Szerettél és szerettek. Voltál valakié és hozzád is tartozott valaki. Három és fél évet éltél teljes boldogságban fajtársaid között. Minden este rajongással vártad az emberedet. A te “emberedet”, aki fáradtan a nap zajától ült le melléd a vacsoráddal. Annyira hirtelen jött a halálod, nem voltunk felkészülve, egy három éves kutya nem halhat meg parvoban.

Percekig álltam a már süket telefonnal a kezemben, miután sírva közölte velem gazdid, hogy már nem vagy közöttünk. Néhány utcáról mentett kölyökkutyától kaptad ezt a betegséget, téged valamiért magának akart a teremtő.

Sajnos fel kellett bolygatnunk a sírodat, mert  csak másnap eszméltünk fel arra, hogy meg kell bizonyosodnunk halálod okáról.

Kellemes tavaszi időben indultunk feléd a dokival. Ilyenkor virágzik a cseresznyefa, pitypang kelleti magát a fűben, és minden él, mindenben lüktet az élet. Valahogy minden tavasz új akaratot teremt, vágyat hint a porban, hajtás merészkedik az élettelen anyagon. Mintha újból kezdhetnénk mindent … a fű zöldje tompít minden sivárságot.

Gazdid vár minket a kapuban, odavezet  a kiásott gödörhöz, amely magába  zárta a szereteted,  játékod örömét, a hűséges tekinteted.

A Jóska kellene kiemeljen a sírból, de csak toporog a jóember. Nem beszél, nem válaszol, és többszöri felszólítás után sem hajlandó megmozdulni, csak a fejet csóválja.

 “A fene enné meg ezt a modernséget! minek kell a kutyát kiásni?” gondolja magában a vidéki ember puritán, istenfélő lény babonaságával. Attól is retteg hogy elkap valami betegséget. A doki már kezd ideges lenni, végül ő húzza ki Benjit a gödörből. Én csak tehetetlenül nyivákolok, mert nem voltam hajlandó ebben a dologban közreműködni, nem akartam Benjit halva látni. Oda sem néztem, csak egy hideg, erőteljes puffanás  jelezte, hogy kiemelték. A gazdi keze remeg, ő segédkezik az orvosnak, halkan fohászkodik Istenhez.

Mégis a fekete zsákra pillantok ,nem látom a tetemet, mert nem takarták ki teljesen. A nap sugarai ölelik  át Benji földi maradványait. Kimetszettek egy darabot a kutyus beleiből, amely le is lett fagyasztva, ez volt elküldve szövettani vizsgálatra. Nekem meg kezd teljesen az agyamra menni Jóska bambasága, aki eközben még mindig diófának hiszi magát, és elnézi három nő kínját és kínlódását. A helyzet abszurditása megrekeszti bennem az indulatot, és valami félkótyagos, morbid mosolyféle lopakodik elő, képtelen vagyok átadni magam a fájdalomnak.

Bocsánatot kérek tőled Benji a mulasztásomért, a szenvedésedért, a Jóskáért, nyugalmad megbolygatásáért, azért a kínomban elkövetett mosolyért. Gyermekkoromban mindig abban a hitben ringattam magam, hogy van külön kutyamennyország, de a kétlábúak és a négylábúak mennyországa között akadálytalan az átjárás. A kutyák óperenciáján akartam (akarom) eltölteni örökkévalóságom – akkoriban is menekültem a saját fajtársaimtól, ma már kissé idegennek érzem magam közöttük az elvegyülésem ellenére.

Valós kötődést csak a férjem és az állataim iránt érzek, a többi kötődésem eléggé felszínes. Alapvetően az emberek nem rosszak, csak egy része az énemnek folyton tiltakozik civilizáció és a civilizálatlanság ellen. Segítek, ha kell, de cserébe senki ne piszkálgassa a múltamat, sem a jelenemet – szeretem a saját sebeimet magam ápolgatni. Kedves vagyok és empatikus, de hagyják békén az én keresztemet. Majd beszélni fogok róla annak, akiről úgy gondolom, hogy elviseli (vagy írok).

Minden halált az apám halálához viszonyítok. A temetés napján az járt állandóan a fejemben – vajon nem éhes ? vajon nem fázik? …olyan hideg lehet a föld, olyan magányos lesz ott …

Azt hiszem hasadt elmével álltam végig a temetési ceremónián.

Vajon Benjinek nem hideg a föld? és vajon vissza akar menni a gazdijához, vagy már megszokta a többi négylábú angyal társaságát?

Drága lélek, reménykedem abban, hogy egyszer veled is találkozom majd azon a helyen, ahová való vagyok. Felnézek a csillagokra, és az égi úton fürkészem tappancskáid nyomát, az éjszaka kéksége halandóságom  számára láthatatlanná teszi azt a kaput, amelyen beléptél.

Isten veled Benji!