Jól van ez így?

kell egy kis csillámpor

December 5-én vettem észre, hogy élőközösségünk tetemes százalékát sikerült elkábítania  a hipermarketek, ajándékboltok csalóka glitter máza. Hat év körüli gyerek hisztizik az apukának, mert meg fel kell dobni azt a ketyegő, világító, éneklő vackot, a négykerekű bevásárló szatyor tetejére. Reménykedem, hogy felbillen a rakomány, de sajnos még elbír egy dobozt a pénzben kifejeződő szülői szeretet.

 

A kasszák előtt ajándék hegyek várakoznak, olyan magasan tornyosulnak, hogy nem látom köztük az embereket. Egy három éves kislány tolakszik a hátam mögött rózsaszín kabátkában, a nagyit sem látom, de hallom hangját a kupac háta mögött, csendesen türelemre inti virágszálát.  Vajon mit hozhat a Jézuska, ha a Mikulás ennyire bőkezű? Pár gömb árválkodik a kosaramban, mert a tavalyi díszek közül biztosan el van törve néhány darab.

 

Én nem néztem utána milyen az idei karácsonyfa módi.  Azt hiszem egyesek több szezonra bevásároltak díszekből, valószínűleg az elkövetkezendő években hiánycikk lesz a karácsonyfára aggatható fityegő,  szükséges a megfontolt előrelátás, gondolni kell az ínséges időkre. Ezeknek a személyeknek legalább van jövőképük. Mi, akik a mának élünk,  jövőre a pucér fenyőt nézegessük szobáinkban. Fürkészem az embereket, mit akarnak kompenzálni ezzel a sok felesleges kacattal? Miért kell megfosztani a gyermekeket az üveghegy varázsától, az angyalok világától? Ennek a generációnak már nem a Mikulás hoz ajándékot, hanem leemeli a polcról, amit akar, a bárgyú szülő meg ész nélkül költekezik, amíg a pénztárcájának tartalma bírja( legyen meg mindene, ne sírjon a kirakat előtt, mint én annak idején)

 

A szenteste után idilli hangulat veszi birtokába a  kórházak sürgősségi osztályát. A kliensek többsége röfög, böfög, hány, jajveszékel. Az ünnepi menü nyolcadik fogását már nem lehet kihagyni. De vannak olyanok is, akik a négy fal között fetrengenek epekrízissel, gyomorrontással. És a sokadik év kálváriájából sem tanulnak.

 

A facebookon nem lehet kihagyni ilyenkor sem a köz-,illetve a magánszórakoztatást. Olyan elő közvetítéseket rittyent a fiatalság otthonról, hogy ihaj. Jézus születését hogyan is lehetne másként ünnepelni? Dübörög a nemzeti rock, progresszív rock,folk rock, cigányzene és a “nem tudom az életemet hol rontottam én el” roma(á)nizált( manele) alternatívája. Rázzák is rendesen a rongyot, próbálják néha túlüvölteni a hangszórókat. Táncikálnak a csajok , riszálják magukat a szőnyegen tiritarka zokniban.

 

A tíz centis műköröm alapalkatrész, a vadiúj szilikon betéteket is meg kell mutatni a nagyvilágnak, azért dobálj magát már szinte hisztérikusan a karácsonyfa mellett,hogy a szűk dekoltázsba gyömöszölt ajándékát senki ne hagyja figyelmen kívül. Betelt nálam a pohár, amikor egy vörös kacsaszáj puszit intett. Frissítettem,  majd átkapcsoltam egy youtube csatornára, valami katasztrófafilmet néztem meg. Illett az apokaliptikus hangulatomhoz. Az az érzésem volt, hogy az emberiség elveszett, bekövetkezett az elme hanyatlása, innentől már csak pár lépésre vagyunk a végső pusztulástól.

 

Csakazértis elmentem az éjféli misére, hátha meggyullad bennem bennem a fény és rájövök arra, hogy az élet szép csak én vagyok kissé pesszimista. Ültem anyósommal a padban, de már negyed óra múlva azt éreztem, hogy semmi keresnivalóm nincs nekem itt. A papoknak már nincs mit mondjanak a híveik számára. Elfogytak az érzések, kiüresedtek a szavak, nincsen példa, nincsen történet. Hittanóráról nem hiányoztam, makogom a többiekkel az apostoli hitvallást. Nem hiszem el, hogy papjaink ne lennének tisztában azzal,hogy milyen avítt már a katolikus egyház. Taszít a pompa, a bíbor köntös,az arany, bársony, püspöki fityula, a királyként trónoló püspök látványa.  Ezeknek a részleteknek semmi közük nincs Jézushoz. Az egyik  pap elkezdett valami zagyvaságot, amelynek sem  értelme , sem tanulsága nem volt. A valóságshowk hivalkodó jelenléte és hétköznapjaink privát szférája között próbált párhuzamot vonni teljesen sikertelenül. A végén már nagyokat ásítottam.

 

Egyre inkább valamiféle hedonisztikus rituálékba torkollik évről-évre a szeretet ünnepe. Nincs áhítat, nincs hangulat, nincs hó. Nekem gyermekkoromban még az angyalka hozta a Jutka babát, és azért sírtam, mert apám nem ébresztett fel, amikor eljött hozzánk- nagyon sietett, sok gyermek várja őt- szabadkozott az öreg. A  mai kislányok nem babáknak örülnek, hanem  a sminkkészletnek, amelyet az anyuci vesz meg cuki kilenc éves leánykájának, meg a gucci táskát, nehogy már valami kínai nyomorúságba hordja a tolltartóját.

 

Flancoltam én is  kicsit,elmentem  cuppanni egyet a bugyborékba ( a helyi fürdő wellness szolgáltatása ) Készítettem pár képet a banditáimról is.

 

 

 

 

 

 

 

 

Ismét kellemes napok

nem tudom magamról levakarni a bajbajutott állatokat

Előhang

 

Ballagok haza kutyáimmal . Már nincs történés este nyolc után.Miután felakasztom a pórázokat a fogasra, megsütöm azt a Norbi- féle almás, vaníliás, pudingos izét, mert a múltkor nagyon jól sikerült. Nagy előnye, hogy nem igényel szakszerű, vérkomoly rutint, így még az ügyetlenebbek sem járnak rosszul, lehet sikerélményük.  Kortyolgatom a teámat, és gondolatban tervezem a munkafolyamatot. Vagyis terveznem, ha nem zavarna meg a telefonom melódiája. Ebben az órában csak az hív, akivel minimum három órát társalgok. Sebaj, majd éjfélkor kezdek neki a munkafolyamatnak. Tévedtem. A telefonbeszélgetés nem volt több egy percnél.

 

Első Felvonás

 

-“Gabi  néni?”-szólt az ismerős hang bizonytalanul

-“Mondd Kinga!”

-“Az a kutya reggel óta nem mozdul,  amelyről beszéltem. Ki kellene hívni az állatorvost, mert mi anyuval nem tudunk mit csinálni”

Számtalanszor mondtam a leánynak, hogy engemet többet ne hívjon ilyen ügyekben, mert nekem sem menhelyem nincs, sem pénzem, eszközeim, sem pléhpofám  a kéregetéshez  Több alkalommal voltam mélyponton, nem akarok  ismét ártani magamnak. Mert ebben az országban az állatmentés nem egy hőstett díszkivilágítással, hanem teher, meghunyászkodás, önmagunk megalázása, koldulás, elhelyezési problémák, adósság, lekötelezettség, álmatlan éjszakák, családon belüli viták, depresszió,ultimátumokkal fenyegetőző ideiglenes befogadók puhítása, stb. Frászt kapok, amikor ezt hallom” egy órád, egy napod  , egy heted van arra, hogy…”

A készenléti állapotok minden embert kicsinálnak. Az állatmentés ebben az országban önsorsrontás, ha lelkeddel gondolkodsz. Aki ésszel, az megél belőle.  A kutyakereskedelem virágzó iparág hazánkban (az elmúlt hetekben találtak Németországban öt kutyát magukra hagyva rgisztrálatlan romániai chipekkel, gondolom a szállító összebalhézott az importőrrel

Nos, megint rossz döntést hoztam. Kimentem megnézni a kutyát, azzal az elhatározással, hogy most nem fogok tenni semmit, majd csinálok egy képet és kibiggyesztem a facebookra. Teszem én is azt, mint bármely normális ember ilyen esetben. A kutya a város központi részén vackolta be magát a híd alá. Hatalmas macifej nézett velem szembe. Már több mint 24 órája nem mozdult helyéről.  Tekintete nem volt zaklatott, nem csóválta a farkát, nem könyörgött, totális apátia Így néznek azok, akik a halált várják.

Óvatosan közelítettem meg, mert termetéből ítélve én járok pórul, ha nem kölcsönös a jóindulatú érdeklődés. Nem igazán tetszett neki, hogy ketten gügyögünk hozzá, az ember közelsége fenyegetés számára. Valami ócska, kék műanyag spárga lógott a nyakában, és egyetlen dolog  mozdította ki  közönyéből, mégpedig a kaja.  Erőlködve tápászkodott fel, de habzsolt. Hátsó lábai rogyadoztak, remegtek, nem bírta tartani magát. Miután evett diszkréten bemorgott, ezzel jelezve, hogy most már éppen itt az ideje a távozásnak, nincs szüksége ránk.

Már kezdtem is óbégatni,káromkodni .  Senki nem fog bevállalni egy ilyen termetű kutyát. Én nem tudom befogni, a lakásunk  pedig 27 négyzetméter három négylábúval. Pffffff… hát hiányzott ez nekem ? Mihez kezdek vele?

 

Második Felvonás

 

Kiposztoltam a képeket abban reménykedve, hogy kapok segítséget. Felhívtam azokat a rendelőket, amelyeknek van sürgősségi telefonszáma, azokat az orvosokat, akik ismernek, de csak elutasításban volt részem, vagy egyszerűen nem válaszoltak. Az indokok:nem vagyok a városban, nem utalunk be nagy termetű állatot klinikánkra, nincs emberem, nincs ketrecem, jönnek az ünnepek,  nem tudok mit tenni( ez volt a legszebb gyöngyszem a levakarós magyarázkodások közül) Közben tornyosultak a kommentek a poszt alatt. Majdnem mindenki tudta, hogy mit kell tenni. A harcedzett veterának  hallgattak, mert tudták, hogy  nyakig vagyok a bajban. Egyszer nevettem el magam miközben böngésztem a hozzászólásokat. Egy hölgy azt tanácsolta, hogy hívjam fel az állatvédelmet, esetleg valamelyik egyesületet, ők elintézik. Biztosan ezt látta dokumentumfilmeken. Majd jön egy felszerelt,bátor, képzett  csapat,és  el lesz intézve a dolog.  Ilyenkor játszadozik el az ember a “mi lenne ha”típusú gondolatokkal. Nem, nem dőltem a kardomba .  Ennyire nem lehet határtalan az emberi sötétség. Ha már tagja vagy egy állatvédelmi csoportnak, illene tudnod legalább a körvonalakról, arról, hogy hazánkban mit jelent az állatvédelem,  az állatmentés.Tudatlanként  kérdő mondatokat alkoss, a kijelentő mondatokkal felborzolod azoknak az  idegeit, akik benne vannak a hajuk tövéig a témában, mert mindent a maguk bőrén tapasztaltak . Nincs hivatalos állatvédelem, nincsenek csapatok. A menhelyek viszont dugig vannak, úgy kell mindenkinek még egy kutya, mint  púp a hátára. Néhány ember azért hozott létre egyesületet, mert már nem tudta mentvényeinek  a minimumot sem biztosítani.  Mindenki csak lélegzik a megélhetési állatmentőkön kívűl , élni nem tud, csak túlélni.Emberfeletti  erő kellett ahhoz, hogy ne írjak be valami dörgedelmeset. Végül felajánlotta valaki a segítségét cicás létére. Vele mentem ki éjfélkor, hogy beadjak egy fájdalomcsillapítót a kutyának konzervbe elkeverve. Nem igazán volt kedvem éjjel mászkálni a híd alatt. A kutya pont olyan közönyösen nézett rám, mint amikor először megpillantottam. Megköszöntem a segítséget az illető hölgynek, majd elbúcsúztam. Éjjel egy óra van, megpuszilom alvó szerettem fekete orrát,de a  macifejre  gondolok. Kint van a hidegben betegen. Haragszom magamra a tehetetlenségem miatt.  Pörgés van a kommentmezőben, semmi hasznos információ.  Vajon  hányan gondoltak a saját felelősségükre?.

Nem aludtam semmit az éjszaka folyamán , reggel hatkor felcihelődtem és  ismét kimentem. A kutyának hűlt helye. Bebarangoltam a környéket, de nem láttam sehol. Már azt hittem elvitték a sintérek.  Délelőtt tíz óra volt mire sikerült elaludnom. Ébredés után benéztem a csoportba. A macifejűt más is kiposztolta.  Helyet változtatott a drága. Persze senki nem szedte össze, csak megosztotta az értékes információt. Délután hatkor sikerült megtalálnunk a lánnyal, aki első este kérte a segítségemet. Ott virított a parton Felhívtam az egyetlen állatorvost, aki felajánlotta, hogy legalább megnézi. Sajnos ő sem tudott semmit tenni. Látta a kutyának a kiszámíthatatlan viselkedését, nem volt kedve rizikózni. Azt tanácsolta, hogy altatólövedékkel fogjam be, az állatkertesek biztosan kijönnek. Neki nincs ilyen eszköze. Megköszönöm az idejét, a fejemet fogom miután távozik. Bekeverjük neki ismét a fájdalomcsillapítót. Bizalmatlan, morog . Aggódva nézem a partot, emelkedik a víz szintje, a kutya fél méterre fekszik . Miután hazaérek ismét posztolok. Semmi nem történik, ez már a második nap.  Később felhív a leány kétségbeesve.

-“Gabi néni, itt vagyunk a kutyánál, mellettünk van egy úr, aki kihívta a sintéreket. Tessék beszélni vele”

Már torkomban van gyomrom. Szegény azt hitte, hogy jót tett. Súlyos beteg kutyákat nem tartanak hosszabb ideig állami menhelyeken, mert a gondozásuk elég költséges. Egyik állami menhely sem tart ilyen kutyát közköltségen. A mi menhelyünknek pedig fekete múltja van. Soha nem mossa le magáról az ártatlan lelkek vérét. Mivel nagy port kavartak  civilizált országokban azok a történések, amelyek 2012-től  egészen 2015-ig folytak ezen a menhelyen, valamelyest változtak a dolgok, talán jobb irányba. A nyomásgyakorlás működött, no meg egy per is vetett a latba. Két alkalmazott volt elbocsátva azt hiszem, egyik az állatorvos volt, akit “mengelének” becéztek. A polgármesterünk hozzájárulásával zajlott minden . Nem részletezem, utána lehet nézni.

Ez volt a hab a tortán, a szerencsétlenre még a sintéreket is kihívták. Ha  egészséges lett volna, nem hiszem, hogy veszélybe lett volna az élete. De így…

Egy foksányi  hölgy írt rám, mert felismerni vélte ellopott kutyáját. Azt állította, hogy a macifejű kislány, sterilizált,mirkrochippelt, valamint az övé. Kimondhatatlanul boldog voltam, már szervezte a kutya befogását és szállítását. Még csak ezt az éjszakát kell kibírja.

 

Harmadik Felvonás

 

Reggel hatkor már megint keressük a kutyát( semmi alvás). Esik az eső. Valahonnan sántikálva előballagott. Kicsit megbökött minket az orrával,  ezzel jelezve, hogy megismeri a bajtársakat, már nem volt annyira zárkózott.Én továbbra is féltem tőle, pedig kedveskedett nekem is a maga módján ez a zord lélek. Ha két lábra áll és képen nyal, biztosan elájulok. Innentől kezdve annyira felpörögtek az események, hogy  órákon keresztül nem történt semmi. Álltunk mindhárman a zuhogó esőben. Remegtem a kialvatlanságtól, mint a nyárfalevél, hideg is volt. Vártam, hogy végre megérkezzenek a kutyáért, mert Szebenből küldött autót a kutya állítólagos gazdája. Olyan tíz óra után jött segíteni nekem az egyik helyi egyesület vezetője. Ekkor már az utolsó ruhadarabig el voltunk ázva. A nevük: Asociatia Happy Dogs And Other animals Oradea. Egy parányi szervezet, amely szintén harcol az életben maradásért( örömmel fogadnak minden apró adományt)A hölgyet elég régóta ismerem. Soha nem szerette a  túlzott figyelmet, sem ha fotót készítenek róla. Nem az a cseverésző alkat. Húzza az igát ő is . Mindig meglep a profizmusa, amikor állatok befogásáról van szó. Mosolygott, gügyögött. A kutya megadta magát. A hölgy ötven kiló lehet, a macifejű hatvan. Lekerült róla a spárga, helyette pórázt kapott. Chip nincs, kan, nincs kasztrálva. Próbálom  hívni a foksányi illetőt, hogy fordítsa vissza embereit Szebenből, mert ez a kutya nem az övé. A telefonom ekkor merül le, szerencsére sikerült üzenni nekik. Visszafordultak .  Az indulat bennem már olyan forró, mint a láva Mivel az egyesületnek nem állt módjában elhelyezni egy ilyen nagytestű állatot, a probléma továbbra is  makacsan kiabált a megoldásért. Ekkor jutott eszembe, hogy valaki felajánlotta magát ideiglenes befogadónak pár napra. Hoppá! – de miként fogom betenni az autóba?  A segítségem magamra hagyott, mert nem volt ideje. Az autó megjött, de az istenért sem lehetett betuszkolni a kutyát. Megint elkezdett morogni. Már öten álltunk az esőben. Próbáltunk deszkát tenni a csomagtartóhoz, azt hittük , hogy majd szépen fel fog sétálni rajta.Hogyne. Vissza kellett hívnom az egyesületes hölgyet. Újabb fél óra várakozás, végül megérkezik. Ez már az ötödik óra, amelyet kint töltünk az esőben, de hála az égnek egy perc alatt be lett pakolva a macifejű. Megérkezünk a fosterhez. Ki tudja mikor volt utoljára fedél a feje fölött. Innentől kezdve lassan kezdtem megnyugodni.   Képtelen lettem volna bevállalni a kutya hurcolását klinikákra, szerencsére átveszi a jövő hét folyamán egy szalontai menhely. A foster nem  tudja pár napnál tovább tartani . Szalontának sem  hiányzott  egy hatvan kilós beteg kutya, mivel ott is helyhiány, de főleg pénzhiány van. Talán felismerték, hogy nem fogom tudni megoldani ezt a feladatot egyedül. Ide autó kell, idő kell,orvosi kivizsgálások, stabil hely, stb.  A kutya fajtáját tekintve bukovinai juhászkutyam, nem keverék. Amint felépül gazdára vár. Kasztrálva,oltva , egészségesen fogadható örökbe. Ez ügyben keressék bátran a menhely vezetőjét Kertész Antóniát.

Ha valakinek módjában áll támogatni a macifejűt, banki átutalással pillanatok alatt lebonyolíthatja .

 

Az egyesület bankszámlaszáma:

Asociatia Antonia Save Animals

Translvania Bank

RON: RO43BTRLRONCRT0361371801

Euro: RO90BTRLEURCRT0361371801

 

Köszönöm azoknak az  embereknek a támogatását,akik az utóbbi pár napban mellettem voltak. Fizikálisan kevesen,de sokan drukkoltak a kutyának a monitor mögül. Ez kevés. A médiatizálásnak ugyan nagy szerepe van az állatmentésben, de ha mindenki csak posztol, akkor pár nyomorúságos emberre hárul az ország kutyáinak a mentése, azokból meg van elég.  Számtalan kutya teteme díszíti utainkat. Talán ők  szerencsésebbek, nem az erdőbe halnak éhen,és nem kell napokig vergődjenek lebénultan egy árokban . Egyes emberek meg azt hiszik, hogy nekünk kötelességünk a mentés,önköltségen, saját idegrendszeren.   Nem tudtam rövidebb lenni, a vonó nem bírta abbahagyni.

Remélem egyszer eljön az a nap, amikor egy telefonhívással el tudunk intézni egy mentést, sőt,  megköszönik nekünk a bejelentést. De addigra…. ki tudja hol leszünk.

 

 

Levesbe vele!

szemellenző masnival

Az elmúlt napokban írtam arról, hogy miként mentettünk meg egy galambot Ramonával. Tegnap ismét láttam kiposztolni egy sebesült madarat az egyik állatvédő csoportban. Ramona soha nem hiányzik, amikor a védencei segítségre szorulnak, szinte azonnal reagál, felveszi a kapcsolatot azzal a személlyel, aki tanácsot kér. Nyilván nem esett túl jól neki, amikor valaki a jópofáskodók magabiztosságával beszúrja, hogy “levesbe vele”. Na most, ha  belegondolunk, hogy egy állatvédő csoportba teszi közzé magvas gondolatait egy vergődő madár fotója alatt, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy sok vegetáriánus és vegán is jelen van állatvédelmi tematikájú csoportokban, megállapítható, hogy az ilyen tapsért pitiző megnyilvánulások kissé gusztustalanok.

 

Mert tenni magasról a másik ember érzékenységére tényleg felemelő. Szinte látom Ramonát, ahogy zúgolódik magában olvasva ezeket az elmés szikrákat. Miközben a Ramona életét a tollasok mentése határozza, irányítja, körvonalazza, valaki fazékba dobná azt, amiért ő  küzd. Jogosnak véltem a felháborodását, amikor szóvá tette, hogy  ezt talán mégsem kellene,  nem itt és most. Az egyik moderátor búcsút intett az ügyeletes főszakácsnak, aki dühében a saját oldalán rendezett jelenetet. Maga is érezte, hogy kiprovokálta a szituációt, így az áldozat szerephez elég vékony a produktum. Muszáj volt élt adni a sztorinak. Ilyen gondolatfoszlányokba csapódtam az  oldalán mint: rasszizmus, azért tiltottak, mert magyarul szólaltam meg – halkan megjegyezném, hogy egy olyan modi tiltotta, aki félig-meddig magyar, ezt a személyéhez szorosan kapcsolódó vonatkozást pedig  nyíltan és büszkén vállalja. A rasszizmusról pedig fogalmuk sincs, de a szó jelentését sem értik.

 

A csoportban csupán annyit jegyeztem meg, hogy legalább ilyen közösségeken belül tekintettel lehetnénk a vegákra, ez a mondat pedig kiverte a haveroknál a biztosítékot, szolidaritásból be is másolták a  kitaszított oldalára mint nyertes kommentet. A modi figyelmeztetett, hogy éppen ezen csámcsognak. A nevemet kitakarták, nem értem miért, miért kellene szégyellenem azt, amit egyszer leírtam? Mire fel ez a nagyvonalú jószándék? Miért kellene szégyellnem, ha tekintettel vagyok Ramona érzékenységére? Miért kellene szégyellenem, ha tekintettel vagyok egy vega érzékenységére?

 

Jön is a tökös lereagálás a havertól – ” OK, kesz ennel a pontnal konkretan meghaltam. Ezek utan kerek mindenkit hogy vegye megtiszteltetesnek hogy nem tagja az agyhalottak grupjanak  ”  A fél kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akiket tisztelek, a rövid lista tetején a vegánok-vegetáriánusok  vannak. Az emberek lemondása valamiről általában öncélú: a dohányzás elhagyása, az alkohol elhagyása, a kemény és lágy drogok elhagyása, a finomított szénhidrátok kiiktatása, stb.

 

A vegán nem saját magáért mond le füstölt kolbászról, egyszerűen nem akar táplálkozni egy másik élőlény kínjával, nem csupán az emberi életet tiszteli, zsigereiben érzi egy állat fájdalmát halála pillanatában. Inkább a macerás külön főzőcskézést választja, ami elég nehezen megoldható családon belül, ha mindenki húsevő. Ehetővé próbál varázsolni sokszor ehetetlen alapanyagokat, ehhez kell azért kreativitás is.

 

Persze ezen mások röhögnek. A vicceskedő meg néz bambán maga elé, mintha nem tudná milyen helyre csöppent, és miért nem fogadta tapsvihar a szellemeskedését, sőt, még ki is tiltják. Próbálok érvelni az oldalán diszkrét diplomáciával, mert nem rúgom be az ajtaját senkinek lábbal, nem verem hangosan a bádogot privát zónájában. De hiába vagyok én jólnevelten kommunikatív,  ha a másik fertőző nyavalyaként tekint a logikus érvelésre, illetve a beszűkült látókörét átlépő értékrendszerekre. Próbál erősnek mutatkozni a falkában, nehogy már egy nő hablatyoljon neki, mindenképpen le kell nyomni valami bunkósággal, ez presztízskérdés, ennek tétje és súlya van ” szerintem csipd ki magad…vegyelvegy üveg bort es masszal ra a pasidra ma este….holnap reggel maskepp latod majd a dolgokat egy jo este utan… ” Igazán kedves. Tipikus példánya az ” asszony, kuss a neved ” szériának. A frusztráltságra  utalgatás pedig egyszerűen kihagyhatatlan örökzöld.

 

Igen, nagyon frusztrál, hogy nem vegyülök el a szennyben, frusztrál, hogy nem tetszik a manipuláció, a kirakat ember, a kirakat cselekedet “ Azon frusztraciokat amiket meg a masokkal folytatott harcodbol, vitakbol szedtel ossze nem tartom helyenvalonak hogy olyas valakire, valakikre vetitsed ki ” .. Ezt azért kaptam, mert nem tartottam egészen lélek kenegetőnek, ahogy rólunk “kéregetőkről” beszélt, van képünk segítséget kérni, hogy ki tudják fizetni a borsos számlákat az állatorvosi rendelőkbe. Ő bezzeg nem kéreget soha, ő lepasszolja a teendőket. Márciusban kért segítséget egy mami kutya és nyolc baba számára. Mindegyik beteg volt és alultáplált, bármelyik menhelyen meghaltak volna szerintem.

 

Na, én össze is kéregettem mindenre a pénzt, két hónap alatt mindegyik kikerekedett. Mindegyiknek kerestünk szerető gazdit. Több száz kilométert tettünk meg, mert mindegyik gazdánál látni akartuk a körülményeket. És akkor nem köptek szembe? pont az lamentál, akinek kéregetők segítettek. Továbbá, ha én úgy érzem, hogy szembe köptek lealacsonyító minősítgetéssel  ( mivel én is a kéregetők táborát erősítem ) az nem egy érzés, hanem rágalom, és válogassam meg a szavaimat. Erre mit lehet mondani? Most meg kellene ijednem? Ha valami nem tetszik olyat kell mondani, hogy a másik meghunyászkodjon? Korrekt taktika.

 

Nem kellett volna tovább piszkálódni, elég lett volna egy mondat – nem rád értettem, ezzel le is lett volna zárva a diskurzus. De akkor nincs szereplés. Persze az írott közlés egyeseknél felszabadítja a gátakat, végre odamondhat valakinek. Sikerült totálisan félremagyarázni a szavaimat. Egyesek  azt sem értették, amit írok, pedig kerek, tömör mondatokban fogalmaztam.

 

A válaszokat olvasva nem láttam értelmét a további betűpazarlásnak. Valószínűleg lejátszódott bennük az értetlenek drámája, ekkor tűnik fel a monitorok előtt ” kiazapuzsér, és mit tett le a zasztalra ” legendás arckifejezés, innentől kezdve halott minden józan gondolat.  A végszavak szépen idomultak a sötétséghez: minden és mindenki hülye, kapja be mindenki – legalább van ritmusa.. Nem gond, ha valaki nem fogott  a kezében soha egy Hemingway kötetet, azzal van baj, hogy a bunkósági faktort  lobogóként mutogatják. A bunkóság már nem  hátrány, hanem cél, követelmény.

 

Legközelebb oda teszem Didát kommentelni, teljesen mindegy, hogy én kalimpálok a billentyűzeten, vagy a tappancsa ragad rá a billentyűzetre. Amúgy  is fárasztanak mostanában a  közösségi interekciók, nem az én dolgom, hogy mások udvarán ápoljam a pázsitot, ha senkit nem zavar a gaz.

 

 

Tollasok szervizelése garanciával

mindig meg kell próbálni

Hajnali négy óra. Botorkálok a csendes félhomályban városunk szívében. Lépteim zajtalanok, mint a macskáké. A közelben van egy éjjel-nappali bolt, ahol reményeim szerint be tudok szerezni egy kisebb kartondobozt legújabb pártfogoltamnak. Fel vagyok készülve rá, hogy egy kóválygó tekintetű eladó majd szépen az orromra koppintja a bolt ablakát, amint kiderül, hogy csak egy üres dobozt kellene előhalásznia a raktárból. Mégis kellemes csalódás ért. A kiszolgáló nem aludt, nem is kávézott, nagy meglepetésemre éppen dolgozott, törölgette a polcokat, rakosgatta az üvegeket. Kicsit csodálkozva nézette rám, amikor előadtam a kérésemet, de halványan elmosolyodott, elmagyaráztam, hogy egy beteg galambnak keresek utazási alkalmatosságot Temesvárig, mert ott lakik a galambok doktora. Ledobta a rongyot kezéből, és olyan lendülettel vonult hátra a raktárhoz, mintha a város egyik díszpolgárának akarná elővarázsolni a létező legszebb árút. Azt az árút, amely láthatatlan az átlag számára, azt azt az árút, amely majd kieszközöli  az elismerő pillantást “tekintetességemtől”. Percekig volt távol, már azt hittem bealudt, éppen készülődtem lelépni azzal a ténymegállapítással, hogy itt nekem már nem fog teremni sem babér, sem doboz. Ekkor került elő a hajnal szorgos dolgozója, aki legalább tíz karton vackot hurcolt maga után.  Mindent felkajtatott, van kínálat rendesen. Kiválasztottam a szemre megfelelőt, és megköszöntem a fáradozását, no meg a kedvességét.  Suta idétlenséggel próbáltam egy kis aprót adni a kezébe, meg akartam hívni egy kávéautomatás kávéra, de nem fogadta el- ” nem szeretem a kávét, csak teát iszom, hozom otthonról”.  Kissé pironkodva köszöntem el. Eladni semmit nem adott el nekem, ráadásul még plusz munkát is adtam a számára. Igen..hmm, az igazgyöngy ott terem, ahol nem gondolnánk. Pár röpke pillanatot még téblábolt gondoltaimban a kiszolgáló puritán embersége, de nem engedhettem meg magamnak, hogy elmélázzam az időt. Fél hatkor indul a busz a doktor nénihez. Szedtem is a lábaimat , mert még be kellett csomagolni a sebesültet, vizet adni neki, lyukakat pontozni a dobozra, hogy levegőt is kapjon. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi történik velem, de szinte minden egyes alkalommal, amikor próbálok egy bajba jutottnak segíteni, nyomok egy szenvedélyes puszit az aszfaltra. Kolosszális esés volt, még a másik térdem sincs rendesen begyógyulva. Óbégatva vonszolom magam hazáig, nem lesz időm most a sebfertőtlenítésre. Valami csoda folytán a galamb életben van. A templom környékéről szedtem össze, nem tudott repülni, így nem okozott különösebb nehézséget a befogása. Amikor hazaértem vele már agonizált, hatalmas nyílt seb tátongott a mellkasán, valami véres trutyi ömlött belőle, este hét órakor pedig egyetlen állatorvos sem fog bejönni a rendelőjébe, hogy átsegítse madaramat egy békésebb világba. Tehetetlenül néztem miként vergődik, csak pihegett, szinte levegőt sem kapott. Káromkodtam magamban- minek kell ezt nekem végignéznem, ha nem tudok segíteni? és miért kell nekem belelépjek ilyen helyzetekbe, amikor elég zűr van itthon is?. Már valahogy kezdtem beletörődni, hogy tollas barátomnak a szenvedését végig fogom nézni élete utolsó pillanatáig. Nem akartam felhívni a galambok doktorát, ebben az esetben ő sem fog tudni segíteni, semmilyen tanácsot nem tudna adni. Aztán mégis felhívtam. Abban reménykedtem, hogy be tudok  adni valami olyasmit, amitől csendesen elalszik. Nem köntörfalaztam Ramonának, nem akartam órákig nézni a kínt. Ramona mániákusan hisz a ” mindent meg kell próbálni”elvében, nem könnyen adja fel. Azonnal kaptam  telefonos elsősegélyt(tudta, hogy mérgezés). Először levegőt kellett fújjak a csőrébe, ezt a műveletet tíz percig ismételtem, miközben szorosan nyomtam egy zacskót a mellkasára, hogy elállítsam a vérzést. Úgy tűnt  visszatér  hozzá a lélek. Gondosan követtem Ramona további utasításait. Vízzel elkevertem egy kis mézet, majd felszívtam egy fecskendővel a folyadékot. Kicsit megfeszítettem a csőrét, nem igazán tetszett neki az etetési ritualé, már nem  is úgy nézett ki, mint egy haldokló.  Én még ekkor sem hittem, hogy életben marad. Kicsit sajnáltam is Ramonát, mert tudtam, hogy halva érkezik meg hozzá  három órás zötykölődés után. Döntöttünk, a galamb utazik a hajnalban, ha túléli az éjszakát. Túlélte. A macskám meg sem közelítette a fürdőszobát, egyszer már rendezett egy vérfürdőt bent, szégyelltem is magamat miatta, véres tollak szerteszét. Sokadjára pakolom ki a szennyestartót, a sokadik turbékoló kap benne átmeneti szállást. Nem aludtam egész éjjel, de Ramona sem sokat. Óránként nyitottam fel a szennyesláda tetejét, a  galamb békésen bóbiskolt. Ötkor elindultam vele a hónom alatt. Kilenckor érkezett meg egy darabban Temesvárra, élve. Azonnal kapott ellenszert, majd a mellkasát összevarrta a doktor néni, akinek nincsen  orvosi diplomája, de többet tud a madarakról, mint bármely orvos. Az első tollas mentvényem Pityu volt, neki amputálni kellett az egyik lábát. Azóta évente  legalább hármat postázok. Eddig egy halt meg útközben, egyet Hádész intézett el, mondjuk ez a saját gondatlanságom számlájára írható.

Ennek a madárnak az életéről lemondtam, de Ramona nem. Ő nem hisz Istenben, nem hisz a túlvilágban, nem hisz a pokolban, mégis emberként teszi a dolgát ezen a földön. Szerintem ehhez égnie kell benned annak a bizonyos isteni lángnak, amelyet ajándékba kapsz születésed pillanatában. Az egész országból fordulnak hozzá segítségért, soha nem mondott nemet. Varr, foldoz, etet, adagol, megjavít-“jobb lesz ez, mint új korában”-szokta mondani. Talán ezt nevezik szent megszállottságnak, máz nélkül. Nem tudom miért szereti ennyire a őket, mert ha minket kutyásokat megkérdeznek, hogy miért szeretjük a kutyákat, legalább ezer érvet bombázunk a kérdező felé, de még a legszelídebb emberek is inkább levesalapnak  képzelik a galambokat, nem pedig lakótársnak. Sokat vitáztam vele, ám rá kellett jönnöm, hogy neki van igaza. Nyilván nem olyan erős érzelmek motiválnak egy galamb esetében, mint amikor egy kutyáról van szó, de ez nem jelentheti azt, hogy csak” valahogy” kell elvégezzem a dolgom, mert tisztára kell mosnom a lelkiismeretem.

Nem sikerült megfejtenem a talányt. Ramona nem vár érzelmi ellenszolgáltatást ezektől a madaraktól, nem is kaphat. A galamb nem hízeleg, nem nyal képen, nem ugrik az öledbe, amikor hazaérkezel. Sokszor hallom kutyásoktól ezt a szlogent-“azért nevelek kutyát, mert azok legalább hálásak, de bezzeg az emberek..”

Mindig várunk, elvárunk valamit. Mindig szembe kell köpjük magunkat az ilyenfajta kinyilatkozásokkal. Mert mi nem vagyunk emberek, mi olyan izék vagyunk…marslakók, mi  jók vagyunk, mi szépek vagyunk és  kedvesek, mi nem okozunk csalódást senkinek, de   bezzeg az emberek…     Óooo!És milyen átszellemült arccal nyomják rád a nem átgondolt kirakat elveket.

Szépek a galambok, örök szimbólumai a szabadságnak, a gondolat  szabadságának, a lélek szabadságának. Az öröm repülő mozgóképei pillanatokba zárva . Talán ezért szeretheti Ramona  ezeket a lényeket. Ramona, aki ateista létére elszántabban hisz, mint én. Mer hinni az életben.

 

 

Szégyen!

amikor a gerincbántalom kölcsönhatásba lép a primtívséggel

Nem voltak túl kellemes napjaim az utóbbi időszakban. Meghalt a barátnőm kutyája is parvoban. Egy oltott, életerős, nagyon helyes labrador fiú. Mindenki hihetetlennek  tartja. Még én is. Várjuk a szövettani eredményt.

Tegnap kiviszem sétálni a kutyáimat és elénk libben egy játékos fekete ciklon nyakörvvel a nyakában. Gazda sehol. Megszólalnak bennem a vészjósló hangok – menj tovább! kell ez neked? mennyi bajt akarsz még a nyakadba varrni? hagyd békén!

Nagy a forgalom, autók  és villamosok, Ciklonka meg ugrál, mint a bakkecske. Szidom magamat, de ennek ellenére az akaratommal és tudatommal teljesen ellentétes módon cselekszem. Hazaviszem a kutyáimat, majd lekapok egy pórázt és befogom Ciklonkát. Leolvassa a doki csipjét, hála az égnek megvan a gazdája. Irány haza! – be kell fejeznünk a sétánkat. Fél óra lődörgés után találunk egy kómáig betintázott hajléktalant, aki sem az én kiáltozásomra, sem a kutyáim ugatására nem reagált. Néhány járókelő aktív közreműködésével, és a mentősorvos telefonos segítségével sikerül felébreszteni emberkénket, aki azt sem tudta melyik bolygón van éppen. Hazafelé fogadkozom, hogy soha többé beteg galamb, törött lábúak, lebénult kutyák, parvos kölykök. Soha többet nem hívok mentőt beájult hullarészegre. Soha nem húzom le az illuminált nőt a villamossínekről, aki hálának jeléül a hadonászásai közepette még jól orrba is vágott. Mentségére legyen mondva, ő sem tudta, hogy a föd nevű bolygón tartózkodik.

Egy kiadós perlekedés után Istennel, kiírom a facebook-ra, hogy “elegem vóóót!” Ez olyan feszültséglevezetés lenne nálam. Nem igazán igénylem a pátyolgatást, sem a vigaszt, ilyenkor fújom ki magamból a negatív töltetű mérgezett levegőt. Másodpercek múlva kapok egy aranyos kommentet

Nagyon sok mindenkinek elege van beloled is…..

Óooo … szeri van – gondoltam magamban. Megnézem már ki háborgat borongós búskomorságomban. Hoppá! egy romkocsmás Rómeó, aki valami miatt úgy érezte, hogy szíve hölgyének a menhelye támadva lett általam. Pedig én nem támadtam név szerint senkit, egyszerűen csak pár szót említettem az állatvédelem területén ismert frontemberek cselekvésképtelenségéről, az állatvédelem ebben a formában tobzódó létjogosulatlanságáról. Száz évig szedegethetjük össze az állatokat az utcáról, ha ennek az országnak nincsenek mozgalmi lendületű civil szervezetei. Hiába vannak törvényeink, ha azoknak a betartását csak a facebookon követeljük. Mertem ezt rosszindulat nélkül leírni, de kiakadva Benji halála miatt. Nem egészen tartom normálisnak, hogy magánszemélyek minden segítség nélkül próbálják menteni, amit lehet (mert nincs hely a menhelyeken protekciótlan kutyáknak) kockára téve saját állataik életét. Arról nem is beszélek, hogy görcsbe rándul az összes egyesületes ember keze, amikor arról van szó, hogy nyomja már meg azt a megosztás gombot, ha segítség kell egy kutyának, vagy éppen az összeszedett kutya pártfogójának.

Visszakanyarodom Rómeónkhoz. Másolt szöveg:

 

– “Kedves H! Maradj csak a magad partjan ,a sajat poscsolyatokba dagonyazzatok, A vilagrengeto hozzaszolasod meg korulbelul olyan ,mint az ertelmi szinted “

 – “Koszi kedves vagy. Edig is tudtam hogy egy ketszinu agyulag beteg nember vagy de mostamr legalabb kimutattad a fogad feherjet. Pont olyqn facebookos kutyamento vagy mint a tobbi. Csak rinyalni tudsz, mast semmit. Konnyu osszeszedni kutyakat az utcarol es masnak a nyakaba rakni. Onkentes melo nalad ki van zarva, mert vagy faj valamid vagy csak egy lusta dog vagy. Erdekes hogy mi a tiz kutyqnkon kivul meg befogadunk masokat is hozzank de te nem vagy kepes haza vinni surgos esetben egy ejszakara sem egy kutyat, mondvan ‘ jajj nekem othon van ket kutyam’. Csak rinyalsz mint a legtobb facebookos kutyamento….”

 

– “En most ebbe a te krealt ingyen cirkuszodba nem megyek bele . Verd a fenekedet a foldhoz. Ahhoz viszont jo vastag bor kell legyen az orcadon, hogy a sajat oldalamon hanysz, A stilus az ember, de ezt te nem erted ”

 

– “Nincs neked semmid csak nagy pofad .zarj ki nyugodtan legalabb nem latom a sok rinyalasodat. Jajj szegeny kutyak…. Jajajaj. De ha kell csinalni vagy fizetni vala it akkor mindenki behuzza a kis farkat. Konnyu szelfizni egy megmentett kutyaval es utana meg odadobni valakinek!”

 

-“A facebookos kutyamentok azok az uj egyedek akik, nagyon unatkoznak baszatlanok es mar unjak a teveben a szapanoperakat. Igyhat inkabb ilyesmivel foglalkoznak. Csakhat ha mindenki felvesz egy cicat es egy kutyust az utcarol. Szelfiznek egyet es utana viszik valahova. Es ha nem fogadjak be akkor van kit szidni heteken keresztul. Ezek vagytok ti. De ha penzgyujtesrol van szo, vagy pedig a menhelyen onkentes melorol akkor mindenkinek hirtelen dolga van es baszik bele…. Hajra, igy szart sem er sem amit csinaltok mint ahogy a szaros eletek sem…”

 

Nos! Velőzzük ki ezt a példátlan értékű alkotást.
Semmi extra, semmi szellem, beton bunkóság. Sehol egy árnyalat, egy átmenet, egy burkoltan célzatos övön aluli csapás. Szorong, bántja valami, tusolni akar, leplezni valamit vagy valakit. Okád, folyamatosan le akar nyomni, rúg, mar, üvölt, harap. Teszi mindezt a saját oldalamon. Próbálok célozni arra, hogy nem a saját vizein evez,  és ideje lenne már visszaúsznia a partra, amíg még kap levegőt. Ocsmány módon személyeskedő. Soha életében nem hallott arról, hogy az általánosságok és mások privát szférájában való dagonyázás között -ráadásul nyilvánosan –  jól körvonalazott határok húzódnak. Berúgja az ajtómat a sáros lábával, rátör a nyugalmamra, az életemre, mert valami oknál fogva úgy érzi, hogy ehhez neki joga van. Nem posztoltam semmilyen sértő tartalmat, nem kezdtem ki senki vallását, nem “etnikumoztam”. Mert ebben az esetben még megérteném az elmének eme stádiumú átmeneti megroggyanását. De az is lehet, hogy csak szimplán piás volt.
Neki fogalma sincs, hogy én adományoztam a kócerájuknak. Évente kétszer telik meg a perselyem,  mindig átadom nekik a tartalmát. Amikor gyűjtés volt karácsonykor, nem maradtam én sem ki belőle. Ezen felül … tényleg nem alacsonyodom le pitiáner filléreskedésig. Utoljára három hete kaptak tőlem adományt, meg néha meggyőztem az ismerőseimet, hogy adakozzanak a menhely számára, még számlát is adtak róla, ha kértem. Valószínűleg kevés volt,mert akkor talán nem tombolna. Tavaly alaposan megmostam a kutyák edényeit, amiből esznek és isznak, de napszúrással jöttem haza. Ennyit tudtam tenni. Szerényen élünk , nem flancolunk. Képtelen vagyok folyamatosan támogatni egy menhelyet, miközben nekem is ki kell könyörögnöm az állatorvosoknál lévő kifizetetlen adósságaim összegét, senki nem kezelte ingyen a parvos kutyákat. (nem kis pénzekről van szó)
Nem értem, hogy konkrétan neki mi köze van a menhelyhez, azt sem értem, hogy honnét veszi a bátorságot, hogy engem zaklasson sértő tartalmakkal a privát oldalamon.
Milyen erkölcsi normákat követ az a személy, aki gátlástalanul kikezdi a másik ember egészségügyi problémáit? Kétségbe vonja azt, kigúnyolja és alázza ilyen primitív stílusban, az ortográfia pedig megkoronázza ezt a gyűlölködő förmedvényt.
Rendkívül elkeserítő, hogy ezeknek az embereknek bármilyen közük van karitatív szférákhoz. Miféle érdekképviseletet biztosít az a személy, aki emberségből megbukott? Mert a bemásolt szöveg ezt bizonyítja.
Ami pedig a legjobban fájt, hogy engem mint egyedet összefüggésbe hoz szappanoperákkal. Hat éve nem nézek semmilyen műsort a tévében.

… te rongyos élet …

mi jöhet még?

Itt a tavasz! Minden szuper. Szédülök, száz felett van a pulzusom, úgy nyikorgok mozgás közben, mint egy rozsdás ajtó, a végkimerülésig idegesítem magam. Megérdemlem a fizikai és szellemi összeomlást. Leterhelem magam, majd rájövök, hogy megint szétzilál, megtör, széttapos a feladat. Nem vagyok erős, de mindig felmosom magam a padlóról, mindig kikapaszkodom a helyzetből.

 

 

Elvittek egy szép helyre. Számomra egy rémálom volt. Tök cuki mama kutya számtalan baba kutyával, a kicsik körülbelül hat hetesek. Ötven méterrel arrébb szintén egy mami két napos csemetékkel, a harmadik mami pedig jól láthatóan szoptat, csak a kicsinyeit nem találtuk sehol. Mind az utcán kóborolnak a büszke apukákkal (azokból is volt vagy hat). Csodálkozom, hogy életben maradtak a mínusz fokokban. Sorba vittük oltatni a csapat tagjait, és a barátnőm helyezte el magánál őket, amiért én kimondhatatlanul hálás vagyok. Semmilyen jel nem mutatott arra, hogy bármilyen betegségük lenne, a féregtelenítőt is megkapták, azt gondoltuk, hogy egészséges az egész banda. Játszottak egész nap, ettek, mint farkasok. Az első kettőnek csináltattunk parvo tesztet, amely negatív lett. Egy úr kiválasztott két tündéri manót és el is vitte őket Belényesbe.

 

 

Két nap múlva felhívott azzal a hírrel, hogy a kutyák bágyadtak, hasmenésük van és az egyik már kap intravénásan kezelést. Hihetetlen, hogy szinte órák leforgása alatt lettek rosszul. Visszahívattam Váradra őket, hiszen Belényesbe nem sok lehetőség áll rendelkezésre ami az orvosi ellátást illeti. Az egyik már útközben agonizált az autóban, megérkezésük után pár percre meghalt. A másikat azonnal infúzióra tették. A gazdájuk teljesen összeomlott, tekintetét a földre szegezve zokogott. Meg sem tudtam szólalni, némán néztem a szenvedését és arra gondoltam, hogy ekkora fájdalmat még életemben nem okoztam emberi lénynek, pedig nyilvánvaló, hogy nincs miért magamat keresztre feszítsem.

 

A véradó kutyus

 

Visszahívattunk még egy gazdis kutyát, a fiatal pár teljesen le volt döbbenve, amikor a teszt kimutatta a parvot. Aztán bejött a barátnőm a két (még nem gazdisodott) kölyökkel, amelyeknek szintén pozitív lett a tesztjük. Az ötödik kutyáért meg elmentünk mi magunk. Természetesen neki is pozitív lett az eredménye. Kettő a nyolcból makk egészséges, nekik meg is volt csinálva még a legelején a teszt. Mivel ezek a kivizsgálások nagyon költségesek, és semmilyen tünet nem indokolta további tesztek elvégzését, nem láttuk értelmét a pénzszórásnak, van elég kiadás nyolc kicsivel.

 

 

Szétmaszatolt könnycseppek páráján át néztünk egymásra. Kiszenvedetten össze is mosolyogtunk, hiszen a két ölben tartott beteg tesó összepuszilta egymást a viszontlátás örömére. Mi csak sóhajtottunk – mindkettő pozitív.

Egyet hazahoztam, én ápolgattam itthon, már másnap megkezdődött a véres hasmenés. Egész nap a klinikán voltam a kicsikkel éjjel 12 óráig,   mert a két önkéntes véradó gazdija csak ekkor ért rá. Hulla fáradt voltam már, egyszer felsírt éjjel álmában a picur és rá kellett szólnom, hogy hallgasson, mert aludnom kellett pár órát. Este meg is halt. A doki azt mondta, hogy ad nekik egy nyugtató injekciót, mert üvöltöttek kínjukban, a haláltusájukat vívták. Amikor az én ápoltamnak adta be a nyugtatót elküldött az asztal mellől. Pár perc után meg is nyugodott. Végleg Fél óra múlva követte a tesója. (már megint ömlik a könnyem)

 

 

Nem tudtam kibőgni magam rendesen.Kiderült, hogy a barátnőm oltott három éves kutyája elkapta a parvot. Most hívott.

Szóval, aznap este elvesztettünk két kicsi angyalt. Mivel az orvos egyedül volt én segédkeztem abban, hogy a tetemeket zsákokba tegyük. A zsákok szivárogtak, és amikor a kiskutyák átadták lelküket a teremtőnek, ömlött belőlük a halál szagát árasztó váladék. Ültem a széken, bámultam magam elé, valami tompaság árasztotta el egész lényemet, mintha ismét beborítaná az agyamat az a szürke köd, amely szinte az őrülettel határos. Akkor kerülök ilyen állapotba, amikor sokkot kapok. Apám elhunyta után éreztem hasonlót, de az ennél erősebb volt. Halála után pár hónappal átgondoltam és kianalizáltam azt a mentális állapotot, amelyet a tragédia váltott ki belőlem. Rájöttem arra, hogy a szürke köd nem megbetegíteni akar, hanem éppen ellenkezőleg, meg akarja védeni az elmémet az őrülettől, mert egyébként a fájdalom olyan mélyre marna, hogy nem jönnék belőle ki egészségesen.

 

 

Bíbort látok, amint becsukom a szemeim, érzem azt a szagot, hallom az erőtlen nyüszítésüket. Ártatlan lelkek voltak, nem vétettek senkinek. Isten folyamatosan próbára teszi a hitemet.Negyven éves vagyok, egyre jobban viselem az élet arcul köpéseit. Már nem ordítok annyira legbelül, már nem olyan mélyről jön a szenvedés, már nem tépi szét a mellkasomat sírás.

Hónapok óta halálfélelemmel ébredek. Valami még sincs rendben.

Őt kiskutya megmenekült.

A legmakacsabb függősségem

Nem sokat írtam mostanában, kissé csordultig telt az a bizonyos pohár.

 

Elnézést kell kérnem azoktól, akik néha olvasnak, de tényleg nem volt már erőm ahhoz, hogy megosszam szétszórt gondolataimat. Egy hónapja kezdődött körülbelül a zűrös időszak, amikor valami fránya vírus úgy döntött, hogy mellém szegődik. Hűsége és kitartása majdnem egy hétre az ágyhoz láncolt. Nagyon nem úgy nézett ki, hogy egyhamar kilábalok a köhögős, taknyos, verejtékező, fejfájós mizériából. Kétszer cseréltem antibiotikumot, vagy három fajta köhögéscsillapítót nyomtam magamba, plusz a fejfájásra egy vagon bogyót-csoda, hogy nem kaptam gyógyszermérgezést. Betegségem második napján eltűnt a Hádész nevet viselő családtag az otthonunkból. Reggel a férjem kiengedte, én meg esti vergődéseim közepette vettem észre, hogy imádott macsekünk biza lelépett. Utcán talált szerzemény, három hetesen fellógatták egy fára, és onnan nyivákolt keservesen, amíg le nem szedte egy éppen arra járó tíz év körüli kisfiú. A kutyámat sétáltattam, és ekkor szólított meg a gyermek ezzel a maszattal a kezében. Kissé ijedt tekintettel magyarázta a történteket.

 “Nem tudom, mit csináljak, tessék velem jönni megmutatom, hogy melyik fára volt kötve.”

 “Felkötve?”

 “Igen, egy zacskóban volt felakasztva, nagyon gonoszak az emberek-dörmögte a felnőttekre jellemző kiábrándultsággal.”

 “Mit csinálsz vele?”

 “Nincs hova vinnem.”

 

Ekkor vettem jobban szemügyre a miniatűr méretű fekete gombócot. A szeme sem volt rendesen kinyílva, és nagyon csúnya volt a lelkem. Hazavittem, felneveltem fecskendővel, éjjel nem aludtam, mert akkor bulizott a szobában. A tini korszaka maga volt a katasztrófa. Adoptálni próbáltam, de nem kellett senkinek, mivel a legtöbb ember bugyután babonás errefelé, és szilárd meggyőződésük, hogy a fekete “Lukréciák” kizárólag csak szerencsétlenséget hozhatnak. Naneszenekem! Nálunk maradt, és majdnem négy évesen eltűnt a kis agyonkényeztetett lelenc. Már az első éjszakán elkezdődött a több felvonásból álló dráma. Azonnali körözést adtam ki (Facebook, plakátok, szomszédok bevonása a nyomozásba, ingás módszer, jósnők, angyalok,  ismerősök optikai- vizuális térlátásának stimulációja, stb.) Hót betegen éjjel az utcákon, pizsamában kántáltam a nevét. Volt olyan éjjel, hogy háromszor is kimentem járőrözni, ebből két kabátkapkodás hisztérikus sírógörcsből származott, a harmadik pedig téves Facebookos riasztásból – ilyen is van. Amíg élek nem felejtem el a rémálmaimat, az ébredés kétségbeesett, nyomasztó, kiüresedett pillanatait. Lüktetett bennem valami nagyon mélyről suttogó félelem. Mint valami lassan ölő méreg, amely hosszú, kegyetlen testi és lelki agóniát eredményez. Folyton arra gondoltam, hogy elüthette egy autó és nem múlt ki azonnal, hanem kínok közt fetrengve várja a megváltó halált. A hideg futkos a hátamon amikor visszagondolok az elmúlt két hétre, mert ennyi ideig turnézott  őnagysága. Az apám halála viselt meg hasonló módon, majd fél év múlva imádott kutyám távozása az élők sorából. Nem részletezem, hogy miként zajlott le bennem a gyász, csak annyit említenék, hogy nem voltam önmagam … és most kezdődik minden újra. Ebben a helyzetben nem sok remény mutatkozott számomra, hogy maradandó károsodás nélkül evickéljek ki az “állapotból”. Ez patthelyzet. Eltűnik egy családtagod, nem tudsz róla semmit. Előző este még ott szuszogott az ágyon, majd telnek a napok, éltetve egyre jobban a reménytelenséget. Itt nincs olyan, hogy vége – soha nem lesz vége – nincs feldolgozás, lezárás, beletörődés. Nincs semmilyen válasz, bűvös szó, orvosság, amely leszedálná a szeretet. Némán üvöltöm a nevét.

Mostanság jutottam arra a következtetésre, hogy alapvetően az emberekben van szolidaritás. Olyan barátnőm is van, aki ott is fekete macskát látott az elmúlt napokban, ahol nem volt. Volt olyan is, aki imádkozott értünk, egy másik szívemhez közel álló személy angyalokat küldött Hádész segítségére. Lehet, hogy butaság ezoterikus dolgokba hinni, kapaszkodni, de egy igen pozitív csalódásban volt részem. Nagyon megnyugtató volt számomra az emberek törődése, amely egyáltalán nem volt felszínes, megerősítette hitemet az isteni gondviselésbe. Szinte már pironkodtam, hogy ennyit foglalkoznak cicám sorsával, meg az én búbánatommal. Nem is szoktam raplizni akármiért, érezték, hogy komolyan megreccsentem. A férjem folyamatosan küzd egészségügyi problémáival, én is feszt betegeskedtem az utóbbi időszakban, macsek eltűnik, az a kutya meghalt, amelynek megmentettem életét. Öt hónapon keresztül ápoltuk barátnőmmel, amíg felépült. Végül két másik kutya marta széjjel – de erről egy másik bejegyzésben írok részletesebben.

 

Egy másik – kutyával kapcsolatos – ügyemmel teljesen megakadtam. Fontos számomra,  ha valamibe belemászok végig is vigyem. Biza van olyan, hogy egymagunk nem boldogulunk, bárhogy próbálkozunk, mert nincsenek birtokunkban megfelelő eszközök. Az a személy, aki ebben dologban segíteni fog, gondolkodás nélkül mondott igent a kérésemre, miután  pár ajtón feleslegesen kopogtattam. Sok baja van neki is, de tudja, hogy nekem fontos. Nekem fontos, ezért segít. Nem vakarózik, nem fél, nem ijed meg, hanem megteszi, ami módjában áll.

Nem akarok élére vasalt közhelyeket szajkózni, az már számomra is kispolgári lenne és unalmas, de tényleg hálával ébredek, amint kinyitom a szemeimet. Rájöttem arra, hogy tényleg pillanatokon múlik az élet, minden darabokra törik körülöttem, ha elvesztem a szeretteim által nyújtott biztonságot. Nevezhetjük függőségnek?

Vagy elfogadom, hogy ez egy önállótlan magatartás és megpróbálok küzdeni ellene, vagy megpróbálok békében élni saját gyengeségeimmel. Ilyen egyszerű. Az életemmel való elégedetlenséget egy időre félre kell tennem. Mások is botorkálnak hasonló cipőben, csak nem beszélnek róla. Talán nem minden függőséget kell kiirtani, inkább át kellene értékelni a múltunkat, mert a negatív történéseknek oka van. Utad van, feladatod, tanulnod kell!-és sikerült rövid sémákba tömörítenem a nagy bölcsek útmutatásait, pedig kiborulok a túlbuzgó pozitivitástól, meg a belső béke ügynökeitől.

 

 

Az egyéb problémákat kiminuszolva “béka” van. Hádesz, majdnem két hét üdülés után este kilenckor megjelent az ajtó előtt. Nem nyávogott, ez a macska üvöltött. Szélesre tártam az ajtót előtte, semmilyen verbális felszólításra nem volt szüksége ahhoz, hogy berontson. Zabált, úgy tömte a száját, mint a hörcsög. Fél óra után volt hajlandó abbahagyni az evést, majd megelégedetten eldőlt az ágyon. Kérdezgettük, hogy merre járt, de nem kaptunk választ, ő csak dorombolt. Sírtam a boldogságtól. Egyes állatbarátok szerint elege lett az itteni életből. Szerintük neki nem kellenek kutyák, túl kicsi az udvar, nincsenek más cicák, szabad életre vágyik – vagyis emancipálódni akar. A ugató családtagok nem törtek ki üdvrivalgásba, a kicsi meg is morogta, nem tetszettek neki az idegen szagok, a cicus viszont örömmel bújt hozzájuk. Neki ez a falkája, amint kinyitotta szemét erre a világra, kutyákat látott maga körül.

Meglepően tiszta volt. Én úgy gondolom, hogy valakinek sikerült befognia, pedig nem állt meg senkinek. Szerencsére az utódok gazdikeresésével nem kell foglalkoznom, mivel ivartalanítottam a hölgyet. Immáron vége a veszekedésnek is, mert ment a kölcsönös vádaskodás ezerrel. Hazajött a bandita karácsonyra.

Áldott ünnepeket kívánok mindazok számára, akik olvassak soraimat! A szomorúság adja át a helyét a reménynek és a hitnek. Az én istenem letörölte a könnyimet, bízzatok benne!

Utóirat: A vége talán mégis közhelyesre kerekedett, de nézzétek el nekem.