Ez+Az

régen jártam erre

Régi álmom volt,  hogy nyissak egy kisebb turkálót, afféle elegánsabbat, ha lehet minősíteni ezzel a jelzővel parányi odúmat. A nők imádják ezeket a kincsesbányákat, mert kizárólag itt lehet beszerezni olyan dolgokat, amelyek nem sétálnak el mellettük az utcán.

 

Minden nő rémálma , ha a másikon is az van. Ennek ellenére nem megy. Valószínűleg nem voltam eléggé körültekintő, amikor az üzlethelyiséget kiválasztottam, de ki gondolta volna … Körbefog két nagyobb használtruha bolt, és nem csak ruhákat és cipőket árusítanak , hanem mindenféle lomot, amire egy háztartásban szükség van.

 

Az okos fejemmel nem nézelődtem a környéken, mielőtt kibéreltük volna. A másik nagy hátránya a helyiségnek, hogy teljesen kiesik a kereskedelmi láncolatból, az emberek pedig szeretnek corsosni meg plázázni.  Rendkívül kényelmes és időtakarékos, ha ugyanazon az utcán megvehetik a zöldpetrezselymet a levesbe, a vérnyomáscsökkentőt, a puccos ruhát a szombat esti bulira, no meg az edzőcipőt a gyereknek,  ha pedig útba akad egy tip-top boltocska egészen biztosan bemennek egy pár percre elvarázsolódni.

 

Mert a kincskereső ösztön nem ismeri a rangot, nem húz határokat egzisztenciális viszonyok között, nem szégyen, hanem leleményesség levadászni egy Prada táskát potom pénzért, még akkor is, ha használt. Mert azzal lehet ám villogni. Furaság van ebben az országban, sokszor az emberek képesek megtagadni maguktól fontosabb dolgokat azért, hogy megvegyenek valami márkás göncöt.

 

Sokat adnak a külsőségekre. Turkálóban vadászik  az ügyvédasszony és a sokgyermekes szupermarketes  alkalmazott, nem vesznek össze, aki kapja, marja. A létminimum és a jólét tökéletes harmóniában.  Ebben a városban minden sarkon felbukkan egy  ilyen bolt,  van olyan utca, ahol három is megfér egymás mellett. Nagyon nehéz lépést tartani. Pontosan ezért lettek nagyobbak az igények , mindenki a szép, márkás holmikat keresi, az országunkba viszont a selejtet küldik, ami máshol mar eladhatatlan. Nincs honnét beszerezni különlegességeket, zsákmányt, egy-egy szép darab pedig vetekszik az új ruhák árkategóriájával. Szóval, nem könnyű.

 

Volt olyan nap, hogy 14 órát vasaltam, kétszer ültem le. Utána persze teljesen kibuktam fizikálisan, az egészségi állapotom nem bírja ezt a tempót, de szerencsére a férjem mindenből kiveszi a részét. Ha jól vagyok megy minden a maga útján, ha nem , akkor ő van bent.

 

Egy hete kezdtem el ezt a bejegyzést, sajnos csak most tudom folytatni.  Kattog az agyam  nem megy üzlet, egy másik helyiséget kell keressünk . Ez újabb költség , újabb felfordulás, miközben  súlyos anyagi gondjaink vannak . Blanche állandó gyógyszeres kezelésre szorul és további kivizsgálásokra. Nyavalygok,  kimerült vagyok .Tologatom jobbra-balra az ingerküszöbömet. Mindeközben mindig becsap valami plusz stresszforrás,  nem kerülnek el a  négylábú sorstársak.

 

Rendszeresen a “demérélekén” hangulatommal kelek,  és olyan ábrázattal bámulok a tükörbe, mintha egy fél  tucat savanyú cukorkával lenne teli a szám. Kissé bosszantanak  azok az emberek, akik beleszülettek a jóba, de folyamatosan panaszkodnak. Sokan meg is dolgoztak az egzisztenciális biztonságért, de legtöbbjük anyukáját és apukáját szimplán csak homlokon csókolta a szerencse múzsája.

 

Nem irigykedem én, csak ne nekem panaszkodjanak ebben a nehéz időszakban, mert mi még mindig foggal – körömmel   a hétköznapokért küzdünk, no meg azért, hogy tudjak jótékonykodni …. én, a csóró. Komolyan nem értem azokat, akik képesek leélni úgy az életüket, hogy senkin nem segítettek, soha nem ápoltak még egy beteg galambot sem.

 

A rezidenciális szegénysoron 5-1o szobás házikókban tengődő állatbarátoktól kicsit többet várnék . Beburkolóznak a komfortzónájukba meg Givenchy fanyar illatába, és azt hiszik, hogy egy tíz eurós adománnyal mennyire megszakadtak a jótékonykodásban.  Ezért cserébe foglalják imába a nevét, lehetőleg nyilvánosan is hálálkodjon az egész nap kutyagumit lapátoló állatmentő, aki nyakig úszik az adósságban, mert van olyan hülye, hogy magánügyként kezel egy közügyet.

 

Áááá… nem neki kell tapsikálni. Persze  ezek az emberek nem látják magukat viccesnek. Micsoda jellemek, micsoda profán céltalanság. Civilizált országokban tisztelik ezt a fajta normálisnak nem mondató önfeláldozást, a tenyerén hordozza ezeket a “bolondokat” a társadalom.

 

Itt…. nem ez van.  Ha a tehetősebb állatbarát évente vállalná mondjuk tíz kóbor állat ivartalanítási költségeit,  tapsot érdemelne  a  kisnyugdíjastól, aki minimum tíz állatot ivartalanít, gondoz évente önköltségen. Mindnyájunkra  ránk fogják egyszer zárni a koporsó fedelét, lepereg mindenkiről a pénz meg a flanc. Egy szál ruhában távozunk a túlsó oldalra, akkor miért nem tudnak adakozóbbak lenni (akiknek van miből) Mert látom mások kínlódását, és az adományozók többsége már hó végén számolgatja az aprót. Jól van ez így? Minden ág a beteg törzset húzza.

 

Az idilli világra azt hiszem meg várni kell.

 

Lefekvés előtt  Shostakovich  vattacukros melódiájával próbálom magam kikapcsolni, legszívesebben palackba zárnám az orgona illatát.

 

Szépséges májusi hónapot kívánok mindenkinek!