Könnyű a léptem

Fényárban úszik a híd

Soha nem akkor írok, amikor éppen történik valami, amikor hangulat van, mintha azt várnám, hogy a pillanatok mélyen rögzüljenek gondolataim dobozában.  Hagyom rejtőzni az érzéseket, nem személyesítem  azonnal betűkké őket, nem tép szét a közlés kényszere. A ma éjszakai bejegyzés lehet nem lesz érdekes, sőt, talán unalmas, mert egy hangulat vázlatrajza   nem mindig eredményez kapcsolódást, érdeklődést. Csupán rövidke történet képekben egy hajnali sétáról, amikor még a kő  szendereg, nem tapossa súly, és a csend összeolvad a félhomállyal.

 

Nem kelek a kakasokkal, lekésem  sokszor a gyönyörű reggeleket, de néha muszáj korán készülődnöm,  mert tennivalóim sürgetnek. A megmentett galambot küldtem Temesvárra busszal,  indulás előtt még egyeztetnem kellett a sofőrrel. Amint elintéztem a madár utaztatását már nem volt kedvem a villamosmegállóba toporogni- ki tudja mikor jött volna az első, taxira meg nem akartam pénzt  költeni. Olyan oxigéndús volt a levegő, és olyan impozáns látvány volt a  kivilágított város, hogy úgy döntöttem gyalog teszem meg hazáig az utat.

 

Nem hömpölyög, nem fog körbe a tömeg. Senki nem tolja magát az arcomba, nem ütközik kéz, könyök, nem kap fel a sodrás, szilárd az egyensúlyom, végre komfortzónámon belül vagyok. Sehol egy lélek az utcákon, lépteim sem hallatszanak ebben az élettelenségben.  Nem hajt akarat, sem  kényszer, visznek a lábaim előre. Mélyen lélegzek , ritkán jutok ilyen tiszta levegőhöz. Érzem az oxigén illatát. Bámulom az épületeket, az összeboruló árnyakat. Pozitív ürességet érzek; mintha legördült volna rólam életem batyuba kötözött sziklája, mintha léteznék.

 

Vajon mikor kezdtem nem létezni magam számára?  Vajon mikor vesztettem el önmagamat az önfeláldozásban.  Milyen nevetséges és taszító a mártír szerep. Ha én is mártír vagyok, akkor biza vastagon benne vagyok a slamasztikában, de nem lázadok magam ellen. Még nem.

 

A város főutcája is kihalt, csak a reklámtáblák villogása jelzi, hogy hamarosan lüktető erővel beindul az élet. Megannyi didergő ember áll sorba türelmetlenül a kinti talponállók előtt egy-két óra múlva. A sorokban elmosódnak a társadalmi különbségek, nincs protekciója  a funkciónak, sem a sziklaszilárd egzisztenciának. Az utcaseprő mögött áll az öltönyös, jóképű aktatáskás. Mindkettő a krumplis palacsintát akarja harapni.

 

Séta közben megállok egy pillanatra a “Holnaposok” szoborcsoportja előtt. Máskor teljesen beleolvad a hétköznapokba, szinte észre sem veszem, amikor elmegyek mellettük. Most körbejárom , és mintha felfedeznék vésett tekintetükben valami életet, mintha meg akarnának szólítani. Megborzongok a gondolattól .. ehhh, a tárgyak nem mozognak, nem beszélnek, és nem mászkálnak. Azért remélem nem zavartam meg tolakodó kíváncsiságommal elmélkedésüket.

 

Kicsit megszeppenve,  szégyellősen ballagok tovább. Az egyik kapualj előtt hever zacskóban az alkotó anyag. Valaki diszkréten célzott arra, hogy ideje lenne betömni a főutcát rondító lyukakat. Nevetek magamban, az illető nem lehet idevalósi, mert mi tudjuk, hogy a köz iránti érzékenység egyenlő a nullával.  Talán, ha leparkol lyuk mellé egy elefántot, azt talán észrevennék.

 

Fényárban úszik a híd, ragyog a víz felszíne . Pár lépés és otthon vagyok.

 

A képek:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Levesbe vele!

szemellenző masnival

Az elmúlt napokban írtam arról, hogy miként mentettünk meg egy galambot Ramonával. Tegnap ismét láttam kiposztolni egy sebesült madarat az egyik állatvédő csoportban. Ramona soha nem hiányzik, amikor a védencei segítségre szorulnak, szinte azonnal reagál, felveszi a kapcsolatot azzal a személlyel, aki tanácsot kér. Nyilván nem esett túl jól neki, amikor valaki a jópofáskodók magabiztosságával beszúrja, hogy “levesbe vele”. Na most, ha  belegondolunk, hogy egy állatvédő csoportba teszi közzé magvas gondolatait egy vergődő madár fotója alatt, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy sok vegetáriánus és vegán is jelen van állatvédelmi tematikájú csoportokban, megállapítható, hogy az ilyen tapsért pitiző megnyilvánulások kissé gusztustalanok.

 

Mert tenni magasról a másik ember érzékenységére tényleg felemelő. Szinte látom Ramonát, ahogy zúgolódik magában olvasva ezeket az elmés szikrákat. Miközben a Ramona életét a tollasok mentése határozza, irányítja, körvonalazza, valaki fazékba dobná azt, amiért ő  küzd. Jogosnak véltem a felháborodását, amikor szóvá tette, hogy  ezt talán mégsem kellene,  nem itt és most. Az egyik moderátor búcsút intett az ügyeletes főszakácsnak, aki dühében a saját oldalán rendezett jelenetet. Maga is érezte, hogy kiprovokálta a szituációt, így az áldozat szerephez elég vékony a produktum. Muszáj volt élt adni a sztorinak. Ilyen gondolatfoszlányokba csapódtam az  oldalán mint: rasszizmus, azért tiltottak, mert magyarul szólaltam meg – halkan megjegyezném, hogy egy olyan modi tiltotta, aki félig-meddig magyar, ezt a személyéhez szorosan kapcsolódó vonatkozást pedig  nyíltan és büszkén vállalja. A rasszizmusról pedig fogalmuk sincs, de a szó jelentését sem értik.

 

A csoportban csupán annyit jegyeztem meg, hogy legalább ilyen közösségeken belül tekintettel lehetnénk a vegákra, ez a mondat pedig kiverte a haveroknál a biztosítékot, szolidaritásból be is másolták a  kitaszított oldalára mint nyertes kommentet. A modi figyelmeztetett, hogy éppen ezen csámcsognak. A nevemet kitakarták, nem értem miért, miért kellene szégyellenem azt, amit egyszer leírtam? Mire fel ez a nagyvonalú jószándék? Miért kellene szégyellnem, ha tekintettel vagyok Ramona érzékenységére? Miért kellene szégyellenem, ha tekintettel vagyok egy vega érzékenységére?

 

Jön is a tökös lereagálás a havertól – ” OK, kesz ennel a pontnal konkretan meghaltam. Ezek utan kerek mindenkit hogy vegye megtiszteltetesnek hogy nem tagja az agyhalottak grupjanak  ”  A fél kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akiket tisztelek, a rövid lista tetején a vegánok-vegetáriánusok  vannak. Az emberek lemondása valamiről általában öncélú: a dohányzás elhagyása, az alkohol elhagyása, a kemény és lágy drogok elhagyása, a finomított szénhidrátok kiiktatása, stb.

 

A vegán nem saját magáért mond le füstölt kolbászról, egyszerűen nem akar táplálkozni egy másik élőlény kínjával, nem csupán az emberi életet tiszteli, zsigereiben érzi egy állat fájdalmát halála pillanatában. Inkább a macerás külön főzőcskézést választja, ami elég nehezen megoldható családon belül, ha mindenki húsevő. Ehetővé próbál varázsolni sokszor ehetetlen alapanyagokat, ehhez kell azért kreativitás is.

 

Persze ezen mások röhögnek. A vicceskedő meg néz bambán maga elé, mintha nem tudná milyen helyre csöppent, és miért nem fogadta tapsvihar a szellemeskedését, sőt, még ki is tiltják. Próbálok érvelni az oldalán diszkrét diplomáciával, mert nem rúgom be az ajtaját senkinek lábbal, nem verem hangosan a bádogot privát zónájában. De hiába vagyok én jólnevelten kommunikatív,  ha a másik fertőző nyavalyaként tekint a logikus érvelésre, illetve a beszűkült látókörét átlépő értékrendszerekre. Próbál erősnek mutatkozni a falkában, nehogy már egy nő hablatyoljon neki, mindenképpen le kell nyomni valami bunkósággal, ez presztízskérdés, ennek tétje és súlya van ” szerintem csipd ki magad…vegyelvegy üveg bort es masszal ra a pasidra ma este….holnap reggel maskepp latod majd a dolgokat egy jo este utan… ” Igazán kedves. Tipikus példánya az ” asszony, kuss a neved ” szériának. A frusztráltságra  utalgatás pedig egyszerűen kihagyhatatlan örökzöld.

 

Igen, nagyon frusztrál, hogy nem vegyülök el a szennyben, frusztrál, hogy nem tetszik a manipuláció, a kirakat ember, a kirakat cselekedet “ Azon frusztraciokat amiket meg a masokkal folytatott harcodbol, vitakbol szedtel ossze nem tartom helyenvalonak hogy olyas valakire, valakikre vetitsed ki ” .. Ezt azért kaptam, mert nem tartottam egészen lélek kenegetőnek, ahogy rólunk “kéregetőkről” beszélt, van képünk segítséget kérni, hogy ki tudják fizetni a borsos számlákat az állatorvosi rendelőkbe. Ő bezzeg nem kéreget soha, ő lepasszolja a teendőket. Márciusban kért segítséget egy mami kutya és nyolc baba számára. Mindegyik beteg volt és alultáplált, bármelyik menhelyen meghaltak volna szerintem.

 

Na, én össze is kéregettem mindenre a pénzt, két hónap alatt mindegyik kikerekedett. Mindegyiknek kerestünk szerető gazdit. Több száz kilométert tettünk meg, mert mindegyik gazdánál látni akartuk a körülményeket. És akkor nem köptek szembe? pont az lamentál, akinek kéregetők segítettek. Továbbá, ha én úgy érzem, hogy szembe köptek lealacsonyító minősítgetéssel  ( mivel én is a kéregetők táborát erősítem ) az nem egy érzés, hanem rágalom, és válogassam meg a szavaimat. Erre mit lehet mondani? Most meg kellene ijednem? Ha valami nem tetszik olyat kell mondani, hogy a másik meghunyászkodjon? Korrekt taktika.

 

Nem kellett volna tovább piszkálódni, elég lett volna egy mondat – nem rád értettem, ezzel le is lett volna zárva a diskurzus. De akkor nincs szereplés. Persze az írott közlés egyeseknél felszabadítja a gátakat, végre odamondhat valakinek. Sikerült totálisan félremagyarázni a szavaimat. Egyesek  azt sem értették, amit írok, pedig kerek, tömör mondatokban fogalmaztam.

 

A válaszokat olvasva nem láttam értelmét a további betűpazarlásnak. Valószínűleg lejátszódott bennük az értetlenek drámája, ekkor tűnik fel a monitorok előtt ” kiazapuzsér, és mit tett le a zasztalra ” legendás arckifejezés, innentől kezdve halott minden józan gondolat.  A végszavak szépen idomultak a sötétséghez: minden és mindenki hülye, kapja be mindenki – legalább van ritmusa.. Nem gond, ha valaki nem fogott  a kezében soha egy Hemingway kötetet, azzal van baj, hogy a bunkósági faktort  lobogóként mutogatják. A bunkóság már nem  hátrány, hanem cél, követelmény.

 

Legközelebb oda teszem Didát kommentelni, teljesen mindegy, hogy én kalimpálok a billentyűzeten, vagy a tappancsa ragad rá a billentyűzetre. Amúgy  is fárasztanak mostanában a  közösségi interekciók, nem az én dolgom, hogy mások udvarán ápoljam a pázsitot, ha senkit nem zavar a gaz.