Megkövesedtem

Egy pillanat véget vethet az életednek. Belehalhatsz valami nyavalyába, amiről nem is tudsz, csak úgy van. Kialakult az évek során, megbetegedett lelked pedig táplálta a kórt. Körülbelül két hete kezdődött, alattomos módon támadt álmomban. Arra ébredtem, hogy szúró fájdalmat érzek a mellkasom alatt, a bordaívekhez közel. Azt hittem, hogy valami idegbecsípődés, hiszen volt már többször hasonló tünetem, de az izomlazítók + gyulladáscsökkentők egy-két napon belül megoldották a problémát. Két alkalommal segítettek át ezeken a fájdalmas rohamokon a gyógyszerek, de a harmadik úgy tört rám, mint a halál. Azt éreztem, hogy most nem menekülök- mintha egy bosszúálló szerelmes elégtételt követelne … Sóhajtozol, álmodozol róla, magadhoz hívod, majd eljön érted, de nem megmenteni, hanem dévaj örömmel megmártózni a véredben.

Hajnali két órakor keltettem fel a férjemet nyöszörögve . A bogyókból dupla dózist vettem be, de a roham egyre erősödött. Ilyenkor gondol az ember arra, hogy a halál eljövetele megváltás. Reggel hatig voltam képes ellenállni, szóltam a férjemnek,hogy ezt már nem tudom elviselni, menjünk be a sürgősségire. Remegett minden porcikám, ő segített felöltöznöm. Nem kellett várjak, mert eléggé lerobbant állapotban voltam, kiáltani szerettem akartam, de inkább csak nyöszörögtem. Hamar eltalálták a vénáimat, ilyenkor a rutin vérvétel az első. Nem értem mi okból kifolyólag, de mintegy másfél órát késett az eredmény. A branül felhelyezése után pedig már készítették is a löttyöt, amit a vénáimba akartak volna pumpálni. Én ezt visszautasítottam. Kimerült voltam, de határozott A doki elképedve bámult rám. Valószínűleg a sürgősségin nem sok ember van, aki vitatkozik, ellenkezik. Megköszörülte a torkát, majd rosszul leplezett arroganciával odasziszegte az aszisztensének – írja oda, hogy megtagadta a kezelést! – Nem tudtam volna elmagyarázni, hogy csak ebben országban adnak standard kezelést bármire, bármire, amiről nem tudjak, hogy mi. A “bedrogozásomat” már saját magam elintéztem otthon, ennek ellenére a fájdalom kitartóan kapaszkodott a testembe. Ha még erre jön egy löket intravénásan, egészen biztosan beájulok. És én nem akartam, tudnom kellett mi bajom van .

Mr. “Arrogancia” végül feltelefonált a belgyógyászatra

Gyere már le kérlek, ezek epekövek, én kitapintottam, de szeretném, ha megerősítenéd.

Miután letette a telefon kagylóját mély levegőt vett, és rám nézett, unott, szánakozó tekintettel.

Mit csináljak magával? Ezt műteni kell! Nem tudom miként segíthetnék, ha még a kezelést is elutasítja.

Ezzel ruganyos léptekkel sarkon fordult, ment a következő betegéhez.

Nem bírtam sem feküdni, sem állni. Összegörnyedve támasztottam az ágyat. A férjemet nem engedték be, én pedig nem szeretek idegen emberek között fetrengeni, teljesen kiszolgáltatottan. így hát elindultam a váróterem felé szédelegve, makacsul összpontosítva. Hallottam az egyik ápoló parancsoló sápítozását, nem érdekelt. Már nyomtam is a kijárati ajtó gombját. Behívtam a férjemet, aki megpróbált nyugtatni. Ismét a sápítozás minden irányból, mert ide családtagoknak nem szabad bejönni. A hirtelen támadt hányingertől elkezdtem öklendezni. Ekkor már nem sápítoztak, hanem rikácsoltak – gondolom senkinek sem volt kedve takarítani utánam. Rohantak felém a zacskóval. amelyet diszkrét eleganciával, pár másodperc alatt meg is töltöttem tartalommal. Kénytelen voltam belátni, hogy mégis jobb a helyemen maradnom. Hat órája gyötrődtem, a tűrőképességem elérte a limitet. Odafordultam az egyik ápolóhoz, és megkértem, hogy adjon be valami nyugtatót. Na, akkor elkezdődött a hiszti: hogy mégis mit képzelek én magamról, minek jöttem ide, hiszen mindent visszautasítok, ugráltatom őket, stb. A gyermekek árulkodó hanglejtésével fordult Mr. Arroganciához – Doktor úr, ez felháborító! Az előbb minden segítséget visszautasított, most meg ugráltatna minket.

A doki felemelte tekintetét, teljesen higgadtan szólt

És? az akkor volt! vagy nem látja,hogy nem bírja már tovább?

Odajött hozzám megkérdezni, hogy adhat- e paracetamolt intravénásan, mert szerinte csökkenteni fogja a gyulladást, és lehetséges , hogy enyhülni fog a fájdalom. Kimerülten bólintottan. Már javában csepegett ereimbe a folyadék, amikor megjelenik egy nagyon fiatal orvos az ágyam előtt. Tapogatja a hasamat, kérdezősködik.Éreztem az akcentusán, hogy magyar. Szinte pillanatok alatt megnyugodtam, mivel nem volt mellettem a férjem, az egyetlen biztos pont ő maradt Magyarul szólítottam meg, végre a saját anyanyelvemen beszélhetek, beszélnek hozzám. Közölte, hogy bent kellene maradjak a kórházban. Két napig antibiotikumot kapok, majd egy rutin műtéttel megszabadítanak ezektől a ronda kövektől, mert az állapotom életveszélyes- szerintem kicsit eltúlozta. Összekapartam magam agyilag, amennyire tudtam ebben a helyzetben, és ismét nemet mondtam. Innentől kezdve nem volt velem mit tenni. Mr Arrogancia megkérdezte, hogy alaposan átgondoltam -e a dolgokat, mert játszok az életemmel.

Mégis mivel akarja kezelni magát?- komoran szegezte rám a tekintetét- Természetgyógyászokkal akarja megoldani a problémáját? Ez lehetetlenség!

Hallgatásom megértette vele válaszomat. A sürgősségi brigád összemosolygott, a bennfentesek magabiztosságával mondtak le rólam, egy ámennel hitelesítve az orvostudományt A dokinak kénytelen volt megírnia a kilépőmet- hangosan szöszmötölve zörgette papírjait. tolla koppanva rótta a betűket, ezzel adva súlyt nemtetszésének.

Ha meggondolta magát, akár fél óra múlva is visszajöhet.

Ezzel átnyújtotta a paksamétámat.

Megköszöntem mindenkinek a közreműködést, és kivonszoltam magam a váróba.

Az első utam a háziorvosom volt. Elég jó fejnek tartom, hosszú évek óta ismer. Sajnos ő sem azt mondta, amit szerettem volna hallani. Valószínűleg nem úszom meg a műtétet.

Egészen bizonyos vagyok abban, hogy a stressz, a egészségem elhanyagolása, a kétségbeesés, a megborult életkörülmények kiváltotta szorongás hajszolt a végállomásig. Amióta a férjemet elbocsátották az egész életem egyfajta versenyfutásra összpontosul a mindennapi megélhetésért. Állandóan új ötleteket kell kicsikarnom magamból ahhoz, hogy az üzlet kitermeljen egy minimálbért. Hatalmas köveket érzek a vállaimon. Csak a blogomon zúdítok, jót tesz, ha írok, Anyámat nem érdekli mi van velem, követelőzik, raplizik. Azt hiszem ebből az emberből hiányoznak az anyai ösztönök, valamilyen rendellenesség szerintem . De erről neki nincs tudomása , éli napjait a nyomasztóan megborult világában.A nagyimat tekintettem mindig az anyámnak, sajnos nagyon korán meghalt, alig voltam nyolc éves.

Hat igen … talán minden másként alakul, ha ő nevel fel.

Egy természetgyógyászhoz is elmentem. A diagnózis megállapítását egyből numerologiával kezdte. Kiderült, hogy a bölcsek és a gyógyítok útját járom. Ez a feladatom, erre predesztinált az univerzum . Namitnemongyak…. nem repesek a boldogságtól. Én simán megelégedtem volna egy szűkebb tarisznya intelligenciával( nem mintha kimagasló képességeim lennének, de hajnalokba mélyedő agyalások jelzik, hogy egynél több kerék pörgeti a gamma hullámokat) Minden bizonnyal jobban érvényesültem volna az életben, ha korlátoltabb lennék értelmileg és érzelmileg. De talán mégiscsak egy butácska nő vagyok, aki görcsösen kapaszkodik illúziókba.

Most megint két tonna bogyót szedek, meg valami porokat. Egyelőre nem fáj, de a probléma nem fog megoldódni.

Lepakoltam a könyveimet, több réteg idő patinázta már be a széleket. Van néhány száz évesnél is régebbi kiadás. Ez az összes vagyonom, betűk vonulási rendje megsárgult lapokon.A “Székely szakácskönyv”és egy Déry Tibor kötet között rejtőzött Virginia Woolf.

Nem is emlékeztem rá. “Mrs Dallovay” miniatűrben. Bosszankodom, mert szívesen újraolvasnám, de már szemüveggel sem látom ezeket az egybemosódó sorokat. Borzongva csodálom őt . Fantáziám valamilyen romantikusan hősies mázba burkolta öngyilkossága körülményeit. A férfiak kegyetlenül vetnek véget az életüknek, ők sokkal elszántabbak. Mi általában vacilálunk, játszadozunk, drámai kereteket teremtünk. Virginia komolyan gondolta. Nem akarta túlélni, nem akarta, hogy megmentsék.

A szobát sikerült kifesteni, de rengeteg elhasználódott, meghibásodott dolgot kellene kicserélni a lakásban … pénzpénzpénz …

Jó lenne ájultan, öntudatlanul aludni egy-két napot.






Elengedlek

Már egy éve nem írtam. Krisztián is figyelmeztetett ma délután . Nagyon fáradt vagyok. Nincs erő, idő, hangulat. Azon gondolkodom, hogy könnyebb lesz-e nekem, ha nyilvánosan megsiratlak, rólad írok, szavaimmal eltemetlek. Latod? -nem változom, csak önzőbb és kibírhatatlanabb lettem . Nem a szenvedésed gondolata áztatja a kamilla illatú zsebkendőt, hanem az üresség, mar megint magamra hagytak. Milyen nevetséges, hogy képes vagyok meg most is magamat sajnálni, holott ez a te poklod volt, a te utad, és te hívtad nap mint nap magadhoz a halált.

Talán másfél éve beszéltem veled utoljára. A betegséged nem lepett meg, de hittem abban, hogy valamelyik terapeuta képes lesz kirángatni ebből az önpusztításból, mert a rák mar nem játék. Azt mondtad jól vagy, nem jársz már terápiára, mert értelmetlen pénzkidobás. Új utakra leltél, lecsendesedtél, ás már nem fáj annyira, nem ég , nem tombol benned Szörny. Talán hosszú hetekbe telt volna, amíg rájössz, hogy ez önámítás, de nekem is kényelmesebb volt elhinnem, mintsem ezer kérdéssel bukdácsoltassalak a saját érzelmeidben. Ha egyáltalán komolyan veszel. Szóval, akkor is volt elég bajom, bar nem mentegetőzésnek szánom. A saját nyomorom győzte le díszes pajzsként cipelt hiperérzékenységem. Nem tudtam mar kapcsolódni hozzád, hiányzott az érzelmi ráhangolódás. Azzal intéztem el a lelkiismeretemet, hogy biztosan megoldod, meg ott a családod, nem kell nekem a zavarosban kutatnom, szakképesítésem sincs hozzá. Igen, valóban empatikus vagyok, törődöm azokkal, akik velem törődtek, maguk helyett… Csak néha írnom kellett volna, vagy felhívjalak, de nem- bele voltam ragadva a saját mocsaramba.
Ma már tudom, hogy egymás sajnálata nem vigasz volt, nem kötél zuhanás közben, csupán pillanatokat vészeltünk át, mégis jó volt megkapaszkodni a fájdalom hasonlóságában. Melléd temették a titkaimat, mindenről tudsz, ami megnyomorított, amire nem vagyok büszke, ami kajánul vigyorog a hátam mögött, miközben kétségbeesetten kiabálok ebben a furcsa labirintusban. .

Tudod milyen láthatatlan szálak fontak körbe sorstalanságunkat?. Téged másként szerettek, engem nem szerettek. Valamit elhajlíthatott benned egy nem idomuló szó, számodra érthetetlen cselekedet, egy vesszőhiány a kötődésben. Te sokkal érzékenyebb gyermek voltál, rajtam vasat törtek. Valakinek egy pillantás is elég ahhoz, hogy leromboljak a méltóságát. Egyedül hagytak minket, és nem tudtuk felnevelni önmagunkat.

Te szeretettel, amikor én gyűlölködtem. Te türelmes voltál, amikor én könnyeimet visszafojtva harcoltam az indulataimmal. Olyan szívszorító hangokkal érintetetted a lelkem, hogy gyakran lehullt rólam az álarc. Es nagyon felszabadító érzés volt, mert életenergiámat teljesen felemésztette görcsös csimpaszkodásom az egyhangúságba, a hétköznapok ritualitásába. Dédelgetted az illúzióim, próbáltál anyapótlék lenni, újból építeni azt, amit egy diktatórikus, önző, önmagát sirató, nárcisztikus anya lerombolt. Elfogadtál, értettél, megbocsátottál. Azt hiszem ez sokkal több, mint amit a magamfajták ajándékba kaphatnak az élettől. Megvigasztaltál és betakartál, lángoló szíveket festettél démonokra. Téged értett valaki? Hosszú évekig jártál terapeutákhoz, akik próbáltak segíteni. Néha pont a terápia sodort örvénybe. Szerettél és szerettek, de ez nem volt elég a túlélésre. Ha arra gondolok, hogy milyen kegyetlenül bántottad magad…. nem tudtál tenni ellene. A halál számodra talán……

Hozzád menekültem, amikor féltem . Ismét magamra maradtam. A kiáltásom tompa , csendes, csak én hallom. Akkor is üres lennek, ha az éden heverne a lábaim előtt. Mi soha nem a boldogságot, hanem a boldogtalanságot hajszoltuk. És titokban reménykedtünk, talán megment minket valaki. Neked sikerült, ledobtak a kulcsot. Egy hír voltál az idővonalon. Szilánkokra hasadtam, amikor olvastam, homályossá vált a pillanat. Elvesztettem azt, akiben bíztam, mertem bízni, rizikót vállaltam.

. Drága Zsuzsa, remélem otthonra találtál.

"Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.”


Villon:Ballada a senki fiáról




Ez+Az

régen jártam erre

Régi álmom volt,  hogy nyissak egy kisebb turkálót, afféle elegánsabbat, ha lehet minősíteni ezzel a jelzővel parányi odúmat. A nők imádják ezeket a kincsesbányákat, mert kizárólag itt lehet beszerezni olyan dolgokat, amelyek nem sétálnak el mellettük az utcán.

 

Minden nő rémálma , ha a másikon is az van. Ennek ellenére nem megy. Valószínűleg nem voltam eléggé körültekintő, amikor az üzlethelyiséget kiválasztottam, de ki gondolta volna … Körbefog két nagyobb használtruha bolt, és nem csak ruhákat és cipőket árusítanak , hanem mindenféle lomot, amire egy háztartásban szükség van.

 

Az okos fejemmel nem nézelődtem a környéken, mielőtt kibéreltük volna. A másik nagy hátránya a helyiségnek, hogy teljesen kiesik a kereskedelmi láncolatból, az emberek pedig szeretnek corsosni meg plázázni.  Rendkívül kényelmes és időtakarékos, ha ugyanazon az utcán megvehetik a zöldpetrezselymet a levesbe, a vérnyomáscsökkentőt, a puccos ruhát a szombat esti bulira, no meg az edzőcipőt a gyereknek,  ha pedig útba akad egy tip-top boltocska egészen biztosan bemennek egy pár percre elvarázsolódni.

 

Mert a kincskereső ösztön nem ismeri a rangot, nem húz határokat egzisztenciális viszonyok között, nem szégyen, hanem leleményesség levadászni egy Prada táskát potom pénzért, még akkor is, ha használt. Mert azzal lehet ám villogni. Furaság van ebben az országban, sokszor az emberek képesek megtagadni maguktól fontosabb dolgokat azért, hogy megvegyenek valami márkás göncöt.

 

Sokat adnak a külsőségekre. Turkálóban vadászik  az ügyvédasszony és a sokgyermekes szupermarketes  alkalmazott, nem vesznek össze, aki kapja, marja. A létminimum és a jólét tökéletes harmóniában.  Ebben a városban minden sarkon felbukkan egy  ilyen bolt,  van olyan utca, ahol három is megfér egymás mellett. Nagyon nehéz lépést tartani. Pontosan ezért lettek nagyobbak az igények , mindenki a szép, márkás holmikat keresi, az országunkba viszont a selejtet küldik, ami máshol mar eladhatatlan. Nincs honnét beszerezni különlegességeket, zsákmányt, egy-egy szép darab pedig vetekszik az új ruhák árkategóriájával. Szóval, nem könnyű.

 

Volt olyan nap, hogy 14 órát vasaltam, kétszer ültem le. Utána persze teljesen kibuktam fizikálisan, az egészségi állapotom nem bírja ezt a tempót, de szerencsére a férjem mindenből kiveszi a részét. Ha jól vagyok megy minden a maga útján, ha nem , akkor ő van bent.

 

Egy hete kezdtem el ezt a bejegyzést, sajnos csak most tudom folytatni.  Kattog az agyam  nem megy üzlet, egy másik helyiséget kell keressünk . Ez újabb költség , újabb felfordulás, miközben  súlyos anyagi gondjaink vannak . Blanche állandó gyógyszeres kezelésre szorul és további kivizsgálásokra. Nyavalygok,  kimerült vagyok .Tologatom jobbra-balra az ingerküszöbömet. Mindeközben mindig becsap valami plusz stresszforrás,  nem kerülnek el a  négylábú sorstársak.

 

Rendszeresen a “demérélekén” hangulatommal kelek,  és olyan ábrázattal bámulok a tükörbe, mintha egy fél  tucat savanyú cukorkával lenne teli a szám. Kissé bosszantanak  azok az emberek, akik beleszülettek a jóba, de folyamatosan panaszkodnak. Sokan meg is dolgoztak az egzisztenciális biztonságért, de legtöbbjük anyukáját és apukáját szimplán csak homlokon csókolta a szerencse múzsája.

 

Nem irigykedem én, csak ne nekem panaszkodjanak ebben a nehéz időszakban, mert mi még mindig foggal – körömmel   a hétköznapokért küzdünk, no meg azért, hogy tudjak jótékonykodni …. én, a csóró. Komolyan nem értem azokat, akik képesek leélni úgy az életüket, hogy senkin nem segítettek, soha nem ápoltak még egy beteg galambot sem.

 

A rezidenciális szegénysoron 5-1o szobás házikókban tengődő állatbarátoktól kicsit többet várnék . Beburkolóznak a komfortzónájukba meg Givenchy fanyar illatába, és azt hiszik, hogy egy tíz eurós adománnyal mennyire megszakadtak a jótékonykodásban.  Ezért cserébe foglalják imába a nevét, lehetőleg nyilvánosan is hálálkodjon az egész nap kutyagumit lapátoló állatmentő, aki nyakig úszik az adósságban, mert van olyan hülye, hogy magánügyként kezel egy közügyet.

 

Áááá… nem neki kell tapsikálni. Persze  ezek az emberek nem látják magukat viccesnek. Micsoda jellemek, micsoda profán céltalanság. Civilizált országokban tisztelik ezt a fajta normálisnak nem mondató önfeláldozást, a tenyerén hordozza ezeket a “bolondokat” a társadalom.

 

Itt…. nem ez van.  Ha a tehetősebb állatbarát évente vállalná mondjuk tíz kóbor állat ivartalanítási költségeit,  tapsot érdemelne  a  kisnyugdíjastól, aki minimum tíz állatot ivartalanít, gondoz évente önköltségen. Mindnyájunkra  ránk fogják egyszer zárni a koporsó fedelét, lepereg mindenkiről a pénz meg a flanc. Egy szál ruhában távozunk a túlsó oldalra, akkor miért nem tudnak adakozóbbak lenni (akiknek van miből) Mert látom mások kínlódását, és az adományozók többsége már hó végén számolgatja az aprót. Jól van ez így? Minden ág a beteg törzset húzza.

 

Az idilli világra azt hiszem meg várni kell.

 

Lefekvés előtt  Shostakovich  vattacukros melódiájával próbálom magam kikapcsolni, legszívesebben palackba zárnám az orgona illatát.

 

Szépséges májusi hónapot kívánok mindenkinek!

 

 

Jól van ez így?

kell egy kis csillámpor

December 5-én vettem észre, hogy élőközösségünk tetemes százalékát sikerült elkábítania  a hipermarketek, ajándékboltok csalóka glitter máza. Hat év körüli gyerek hisztizik az apukának, mert meg fel kell dobni azt a ketyegő, világító, éneklő vackot, a négykerekű bevásárló szatyor tetejére. Reménykedem, hogy felbillen a rakomány, de sajnos még elbír egy dobozt a pénzben kifejeződő szülői szeretet.

 

A kasszák előtt ajándék hegyek várakoznak, olyan magasan tornyosulnak, hogy nem látom köztük az embereket. Egy három éves kislány tolakszik a hátam mögött rózsaszín kabátkában, a nagyit sem látom, de hallom hangját a kupac háta mögött, csendesen türelemre inti virágszálát.  Vajon mit hozhat a Jézuska, ha a Mikulás ennyire bőkezű? Pár gömb árválkodik a kosaramban, mert a tavalyi díszek közül biztosan el van törve néhány darab.

 

Én nem néztem utána milyen az idei karácsonyfa módi.  Azt hiszem egyesek több szezonra bevásároltak díszekből, valószínűleg az elkövetkezendő években hiánycikk lesz a karácsonyfára aggatható fityegő,  szükséges a megfontolt előrelátás, gondolni kell az ínséges időkre. Ezeknek a személyeknek legalább van jövőképük. Mi, akik a mának élünk,  jövőre a pucér fenyőt nézegessük szobáinkban. Fürkészem az embereket, mit akarnak kompenzálni ezzel a sok felesleges kacattal? Miért kell megfosztani a gyermekeket az üveghegy varázsától, az angyalok világától? Ennek a generációnak már nem a Mikulás hoz ajándékot, hanem leemeli a polcról, amit akar, a bárgyú szülő meg ész nélkül költekezik, amíg a pénztárcájának tartalma bírja( legyen meg mindene, ne sírjon a kirakat előtt, mint én annak idején)

 

A szenteste után idilli hangulat veszi birtokába a  kórházak sürgősségi osztályát. A kliensek többsége röfög, böfög, hány, jajveszékel. Az ünnepi menü nyolcadik fogását már nem lehet kihagyni. De vannak olyanok is, akik a négy fal között fetrengenek epekrízissel, gyomorrontással. És a sokadik év kálváriájából sem tanulnak.

 

A facebookon nem lehet kihagyni ilyenkor sem a köz-,illetve a magánszórakoztatást. Olyan elő közvetítéseket rittyent a fiatalság otthonról, hogy ihaj. Jézus születését hogyan is lehetne másként ünnepelni? Dübörög a nemzeti rock, progresszív rock,folk rock, cigányzene és a “nem tudom az életemet hol rontottam én el” roma(á)nizált( manele) alternatívája. Rázzák is rendesen a rongyot, próbálják néha túlüvölteni a hangszórókat. Táncikálnak a csajok , riszálják magukat a szőnyegen tiritarka zokniban.

 

A tíz centis műköröm alapalkatrész, a vadiúj szilikon betéteket is meg kell mutatni a nagyvilágnak, azért dobálj magát már szinte hisztérikusan a karácsonyfa mellett,hogy a szűk dekoltázsba gyömöszölt ajándékát senki ne hagyja figyelmen kívül. Betelt nálam a pohár, amikor egy vörös kacsaszáj puszit intett. Frissítettem,  majd átkapcsoltam egy youtube csatornára, valami katasztrófafilmet néztem meg. Illett az apokaliptikus hangulatomhoz. Az az érzésem volt, hogy az emberiség elveszett, bekövetkezett az elme hanyatlása, innentől már csak pár lépésre vagyunk a végső pusztulástól.

 

Csakazértis elmentem az éjféli misére, hátha meggyullad bennem bennem a fény és rájövök arra, hogy az élet szép csak én vagyok kissé pesszimista. Ültem anyósommal a padban, de már negyed óra múlva azt éreztem, hogy semmi keresnivalóm nincs nekem itt. A papoknak már nincs mit mondjanak a híveik számára. Elfogytak az érzések, kiüresedtek a szavak, nincsen példa, nincsen történet. Hittanóráról nem hiányoztam, makogom a többiekkel az apostoli hitvallást. Nem hiszem el, hogy papjaink ne lennének tisztában azzal,hogy milyen avítt már a katolikus egyház. Taszít a pompa, a bíbor köntös,az arany, bársony, püspöki fityula, a királyként trónoló püspök látványa.  Ezeknek a részleteknek semmi közük nincs Jézushoz. Az egyik  pap elkezdett valami zagyvaságot, amelynek sem  értelme , sem tanulsága nem volt. A valóságshowk hivalkodó jelenléte és hétköznapjaink privát szférája között próbált párhuzamot vonni teljesen sikertelenül. A végén már nagyokat ásítottam.

 

Egyre inkább valamiféle hedonisztikus rituálékba torkollik évről-évre a szeretet ünnepe. Nincs áhítat, nincs hangulat, nincs hó. Nekem gyermekkoromban még az angyalka hozta a Jutka babát, és azért sírtam, mert apám nem ébresztett fel, amikor eljött hozzánk- nagyon sietett, sok gyermek várja őt- szabadkozott az öreg. A  mai kislányok nem babáknak örülnek, hanem  a sminkkészletnek, amelyet az anyuci vesz meg cuki kilenc éves leánykájának, meg a gucci táskát, nehogy már valami kínai nyomorúságba hordja a tolltartóját.

 

Flancoltam én is  kicsit,elmentem  cuppanni egyet a bugyborékba ( a helyi fürdő wellness szolgáltatása ) Készítettem pár képet a banditáimról is.

 

 

 

 

 

 

 

 

Ismét kellemes napok

nem tudom magamról levakarni a bajbajutott állatokat

Előhang

 

Ballagok haza kutyáimmal . Már nincs történés este nyolc után.Miután felakasztom a pórázokat a fogasra, megsütöm azt a Norbi- féle almás, vaníliás, pudingos izét, mert a múltkor nagyon jól sikerült. Nagy előnye, hogy nem igényel szakszerű, vérkomoly rutint, így még az ügyetlenebbek sem járnak rosszul, lehet sikerélményük.  Kortyolgatom a teámat, és gondolatban tervezem a munkafolyamatot. Vagyis terveznem, ha nem zavarna meg a telefonom melódiája. Ebben az órában csak az hív, akivel minimum három órát társalgok. Sebaj, majd éjfélkor kezdek neki a munkafolyamatnak. Tévedtem. A telefonbeszélgetés nem volt több egy percnél.

 

Első Felvonás

 

-“Gabi  néni?”-szólt az ismerős hang bizonytalanul

-“Mondd Kinga!”

-“Az a kutya reggel óta nem mozdul,  amelyről beszéltem. Ki kellene hívni az állatorvost, mert mi anyuval nem tudunk mit csinálni”

Számtalanszor mondtam a leánynak, hogy engemet többet ne hívjon ilyen ügyekben, mert nekem sem menhelyem nincs, sem pénzem, eszközeim, sem pléhpofám  a kéregetéshez  Több alkalommal voltam mélyponton, nem akarok  ismét ártani magamnak. Mert ebben az országban az állatmentés nem egy hőstett díszkivilágítással, hanem teher, meghunyászkodás, önmagunk megalázása, koldulás, elhelyezési problémák, adósság, lekötelezettség, álmatlan éjszakák, családon belüli viták, depresszió,ultimátumokkal fenyegetőző ideiglenes befogadók puhítása, stb. Frászt kapok, amikor ezt hallom” egy órád, egy napod  , egy heted van arra, hogy…”

A készenléti állapotok minden embert kicsinálnak. Az állatmentés ebben az országban önsorsrontás, ha lelkeddel gondolkodsz. Aki ésszel, az megél belőle.  A kutyakereskedelem virágzó iparág hazánkban (az elmúlt hetekben találtak Németországban öt kutyát magukra hagyva rgisztrálatlan romániai chipekkel, gondolom a szállító összebalhézott az importőrrel

Nos, megint rossz döntést hoztam. Kimentem megnézni a kutyát, azzal az elhatározással, hogy most nem fogok tenni semmit, majd csinálok egy képet és kibiggyesztem a facebookra. Teszem én is azt, mint bármely normális ember ilyen esetben. A kutya a város központi részén vackolta be magát a híd alá. Hatalmas macifej nézett velem szembe. Már több mint 24 órája nem mozdult helyéről.  Tekintete nem volt zaklatott, nem csóválta a farkát, nem könyörgött, totális apátia Így néznek azok, akik a halált várják.

Óvatosan közelítettem meg, mert termetéből ítélve én járok pórul, ha nem kölcsönös a jóindulatú érdeklődés. Nem igazán tetszett neki, hogy ketten gügyögünk hozzá, az ember közelsége fenyegetés számára. Valami ócska, kék műanyag spárga lógott a nyakában, és egyetlen dolog  mozdította ki  közönyéből, mégpedig a kaja.  Erőlködve tápászkodott fel, de habzsolt. Hátsó lábai rogyadoztak, remegtek, nem bírta tartani magát. Miután evett diszkréten bemorgott, ezzel jelezve, hogy most már éppen itt az ideje a távozásnak, nincs szüksége ránk.

Már kezdtem is óbégatni,káromkodni .  Senki nem fog bevállalni egy ilyen termetű kutyát. Én nem tudom befogni, a lakásunk  pedig 27 négyzetméter három négylábúval. Pffffff… hát hiányzott ez nekem ? Mihez kezdek vele?

 

Második Felvonás

 

Kiposztoltam a képeket abban reménykedve, hogy kapok segítséget. Felhívtam azokat a rendelőket, amelyeknek van sürgősségi telefonszáma, azokat az orvosokat, akik ismernek, de csak elutasításban volt részem, vagy egyszerűen nem válaszoltak. Az indokok:nem vagyok a városban, nem utalunk be nagy termetű állatot klinikánkra, nincs emberem, nincs ketrecem, jönnek az ünnepek,  nem tudok mit tenni( ez volt a legszebb gyöngyszem a levakarós magyarázkodások közül) Közben tornyosultak a kommentek a poszt alatt. Majdnem mindenki tudta, hogy mit kell tenni. A harcedzett veterának  hallgattak, mert tudták, hogy  nyakig vagyok a bajban. Egyszer nevettem el magam miközben böngésztem a hozzászólásokat. Egy hölgy azt tanácsolta, hogy hívjam fel az állatvédelmet, esetleg valamelyik egyesületet, ők elintézik. Biztosan ezt látta dokumentumfilmeken. Majd jön egy felszerelt,bátor, képzett  csapat,és  el lesz intézve a dolog.  Ilyenkor játszadozik el az ember a “mi lenne ha”típusú gondolatokkal. Nem, nem dőltem a kardomba .  Ennyire nem lehet határtalan az emberi sötétség. Ha már tagja vagy egy állatvédelmi csoportnak, illene tudnod legalább a körvonalakról, arról, hogy hazánkban mit jelent az állatvédelem,  az állatmentés.Tudatlanként  kérdő mondatokat alkoss, a kijelentő mondatokkal felborzolod azoknak az  idegeit, akik benne vannak a hajuk tövéig a témában, mert mindent a maguk bőrén tapasztaltak . Nincs hivatalos állatvédelem, nincsenek csapatok. A menhelyek viszont dugig vannak, úgy kell mindenkinek még egy kutya, mint  púp a hátára. Néhány ember azért hozott létre egyesületet, mert már nem tudta mentvényeinek  a minimumot sem biztosítani.  Mindenki csak lélegzik a megélhetési állatmentőkön kívűl , élni nem tud, csak túlélni.Emberfeletti  erő kellett ahhoz, hogy ne írjak be valami dörgedelmeset. Végül felajánlotta valaki a segítségét cicás létére. Vele mentem ki éjfélkor, hogy beadjak egy fájdalomcsillapítót a kutyának konzervbe elkeverve. Nem igazán volt kedvem éjjel mászkálni a híd alatt. A kutya pont olyan közönyösen nézett rám, mint amikor először megpillantottam. Megköszöntem a segítséget az illető hölgynek, majd elbúcsúztam. Éjjel egy óra van, megpuszilom alvó szerettem fekete orrát,de a  macifejre  gondolok. Kint van a hidegben betegen. Haragszom magamra a tehetetlenségem miatt.  Pörgés van a kommentmezőben, semmi hasznos információ.  Vajon  hányan gondoltak a saját felelősségükre?.

Nem aludtam semmit az éjszaka folyamán , reggel hatkor felcihelődtem és  ismét kimentem. A kutyának hűlt helye. Bebarangoltam a környéket, de nem láttam sehol. Már azt hittem elvitték a sintérek.  Délelőtt tíz óra volt mire sikerült elaludnom. Ébredés után benéztem a csoportba. A macifejűt más is kiposztolta.  Helyet változtatott a drága. Persze senki nem szedte össze, csak megosztotta az értékes információt. Délután hatkor sikerült megtalálnunk a lánnyal, aki első este kérte a segítségemet. Ott virított a parton Felhívtam az egyetlen állatorvost, aki felajánlotta, hogy legalább megnézi. Sajnos ő sem tudott semmit tenni. Látta a kutyának a kiszámíthatatlan viselkedését, nem volt kedve rizikózni. Azt tanácsolta, hogy altatólövedékkel fogjam be, az állatkertesek biztosan kijönnek. Neki nincs ilyen eszköze. Megköszönöm az idejét, a fejemet fogom miután távozik. Bekeverjük neki ismét a fájdalomcsillapítót. Bizalmatlan, morog . Aggódva nézem a partot, emelkedik a víz szintje, a kutya fél méterre fekszik . Miután hazaérek ismét posztolok. Semmi nem történik, ez már a második nap.  Később felhív a leány kétségbeesve.

-“Gabi néni, itt vagyunk a kutyánál, mellettünk van egy úr, aki kihívta a sintéreket. Tessék beszélni vele”

Már torkomban van gyomrom. Szegény azt hitte, hogy jót tett. Súlyos beteg kutyákat nem tartanak hosszabb ideig állami menhelyeken, mert a gondozásuk elég költséges. Egyik állami menhely sem tart ilyen kutyát közköltségen. A mi menhelyünknek pedig fekete múltja van. Soha nem mossa le magáról az ártatlan lelkek vérét. Mivel nagy port kavartak  civilizált országokban azok a történések, amelyek 2012-től  egészen 2015-ig folytak ezen a menhelyen, valamelyest változtak a dolgok, talán jobb irányba. A nyomásgyakorlás működött, no meg egy per is vetett a latba. Két alkalmazott volt elbocsátva azt hiszem, egyik az állatorvos volt, akit “mengelének” becéztek. A polgármesterünk hozzájárulásával zajlott minden . Nem részletezem, utána lehet nézni.

Ez volt a hab a tortán, a szerencsétlenre még a sintéreket is kihívták. Ha  egészséges lett volna, nem hiszem, hogy veszélybe lett volna az élete. De így…

Egy foksányi  hölgy írt rám, mert felismerni vélte ellopott kutyáját. Azt állította, hogy a macifejű kislány, sterilizált,mirkrochippelt, valamint az övé. Kimondhatatlanul boldog voltam, már szervezte a kutya befogását és szállítását. Még csak ezt az éjszakát kell kibírja.

 

Harmadik Felvonás

 

Reggel hatkor már megint keressük a kutyát( semmi alvás). Esik az eső. Valahonnan sántikálva előballagott. Kicsit megbökött minket az orrával,  ezzel jelezve, hogy megismeri a bajtársakat, már nem volt annyira zárkózott.Én továbbra is féltem tőle, pedig kedveskedett nekem is a maga módján ez a zord lélek. Ha két lábra áll és képen nyal, biztosan elájulok. Innentől kezdve annyira felpörögtek az események, hogy  órákon keresztül nem történt semmi. Álltunk mindhárman a zuhogó esőben. Remegtem a kialvatlanságtól, mint a nyárfalevél, hideg is volt. Vártam, hogy végre megérkezzenek a kutyáért, mert Szebenből küldött autót a kutya állítólagos gazdája. Olyan tíz óra után jött segíteni nekem az egyik helyi egyesület vezetője. Ekkor már az utolsó ruhadarabig el voltunk ázva. A nevük: Asociatia Happy Dogs And Other animals Oradea. Egy parányi szervezet, amely szintén harcol az életben maradásért( örömmel fogadnak minden apró adományt)A hölgyet elég régóta ismerem. Soha nem szerette a  túlzott figyelmet, sem ha fotót készítenek róla. Nem az a cseverésző alkat. Húzza az igát ő is . Mindig meglep a profizmusa, amikor állatok befogásáról van szó. Mosolygott, gügyögött. A kutya megadta magát. A hölgy ötven kiló lehet, a macifejű hatvan. Lekerült róla a spárga, helyette pórázt kapott. Chip nincs, kan, nincs kasztrálva. Próbálom  hívni a foksányi illetőt, hogy fordítsa vissza embereit Szebenből, mert ez a kutya nem az övé. A telefonom ekkor merül le, szerencsére sikerült üzenni nekik. Visszafordultak .  Az indulat bennem már olyan forró, mint a láva Mivel az egyesületnek nem állt módjában elhelyezni egy ilyen nagytestű állatot, a probléma továbbra is  makacsan kiabált a megoldásért. Ekkor jutott eszembe, hogy valaki felajánlotta magát ideiglenes befogadónak pár napra. Hoppá! – de miként fogom betenni az autóba?  A segítségem magamra hagyott, mert nem volt ideje. Az autó megjött, de az istenért sem lehetett betuszkolni a kutyát. Megint elkezdett morogni. Már öten álltunk az esőben. Próbáltunk deszkát tenni a csomagtartóhoz, azt hittük , hogy majd szépen fel fog sétálni rajta.Hogyne. Vissza kellett hívnom az egyesületes hölgyet. Újabb fél óra várakozás, végül megérkezik. Ez már az ötödik óra, amelyet kint töltünk az esőben, de hála az égnek egy perc alatt be lett pakolva a macifejű. Megérkezünk a fosterhez. Ki tudja mikor volt utoljára fedél a feje fölött. Innentől kezdve lassan kezdtem megnyugodni.   Képtelen lettem volna bevállalni a kutya hurcolását klinikákra, szerencsére átveszi a jövő hét folyamán egy szalontai menhely. A foster nem  tudja pár napnál tovább tartani . Szalontának sem  hiányzott  egy hatvan kilós beteg kutya, mivel ott is helyhiány, de főleg pénzhiány van. Talán felismerték, hogy nem fogom tudni megoldani ezt a feladatot egyedül. Ide autó kell, idő kell,orvosi kivizsgálások, stabil hely, stb.  A kutya fajtáját tekintve bukovinai juhászkutyam, nem keverék. Amint felépül gazdára vár. Kasztrálva,oltva , egészségesen fogadható örökbe. Ez ügyben keressék bátran a menhely vezetőjét Kertész Antóniát.

Ha valakinek módjában áll támogatni a macifejűt, banki átutalással pillanatok alatt lebonyolíthatja .

 

Az egyesület bankszámlaszáma:

Asociatia Antonia Save Animals

Translvania Bank

RON: RO43BTRLRONCRT0361371801

Euro: RO90BTRLEURCRT0361371801

 

Köszönöm azoknak az  embereknek a támogatását,akik az utóbbi pár napban mellettem voltak. Fizikálisan kevesen,de sokan drukkoltak a kutyának a monitor mögül. Ez kevés. A médiatizálásnak ugyan nagy szerepe van az állatmentésben, de ha mindenki csak posztol, akkor pár nyomorúságos emberre hárul az ország kutyáinak a mentése, azokból meg van elég.  Számtalan kutya teteme díszíti utainkat. Talán ők  szerencsésebbek, nem az erdőbe halnak éhen,és nem kell napokig vergődjenek lebénultan egy árokban . Egyes emberek meg azt hiszik, hogy nekünk kötelességünk a mentés,önköltségen, saját idegrendszeren.   Nem tudtam rövidebb lenni, a vonó nem bírta abbahagyni.

Remélem egyszer eljön az a nap, amikor egy telefonhívással el tudunk intézni egy mentést, sőt,  megköszönik nekünk a bejelentést. De addigra…. ki tudja hol leszünk.

 

 

Könnyű a léptem

Fényárban úszik a híd

Soha nem akkor írok, amikor éppen történik valami, amikor hangulat van, mintha azt várnám, hogy a pillanatok mélyen rögzüljenek gondolataim dobozában.  Hagyom rejtőzni az érzéseket, nem személyesítem  azonnal betűkké őket, nem tép szét a közlés kényszere. A ma éjszakai bejegyzés lehet nem lesz érdekes, sőt, talán unalmas, mert egy hangulat vázlatrajza   nem mindig eredményez kapcsolódást, érdeklődést. Csupán rövidke történet képekben egy hajnali sétáról, amikor még a kő  szendereg, nem tapossa súly, és a csend összeolvad a félhomállyal.

 

Nem kelek a kakasokkal, lekésem  sokszor a gyönyörű reggeleket, de néha muszáj korán készülődnöm,  mert tennivalóim sürgetnek. A megmentett galambot küldtem Temesvárra busszal,  indulás előtt még egyeztetnem kellett a sofőrrel. Amint elintéztem a madár utaztatását már nem volt kedvem a villamosmegállóba toporogni- ki tudja mikor jött volna az első, taxira meg nem akartam pénzt  költeni. Olyan oxigéndús volt a levegő, és olyan impozáns látvány volt a  kivilágított város, hogy úgy döntöttem gyalog teszem meg hazáig az utat.

 

Nem hömpölyög, nem fog körbe a tömeg. Senki nem tolja magát az arcomba, nem ütközik kéz, könyök, nem kap fel a sodrás, szilárd az egyensúlyom, végre komfortzónámon belül vagyok. Sehol egy lélek az utcákon, lépteim sem hallatszanak ebben az élettelenségben.  Nem hajt akarat, sem  kényszer, visznek a lábaim előre. Mélyen lélegzek , ritkán jutok ilyen tiszta levegőhöz. Érzem az oxigén illatát. Bámulom az épületeket, az összeboruló árnyakat. Pozitív ürességet érzek; mintha legördült volna rólam életem batyuba kötözött sziklája, mintha léteznék.

 

Vajon mikor kezdtem nem létezni magam számára?  Vajon mikor vesztettem el önmagamat az önfeláldozásban.  Milyen nevetséges és taszító a mártír szerep. Ha én is mártír vagyok, akkor biza vastagon benne vagyok a slamasztikában, de nem lázadok magam ellen. Még nem.

 

A város főutcája is kihalt, csak a reklámtáblák villogása jelzi, hogy hamarosan lüktető erővel beindul az élet. Megannyi didergő ember áll sorba türelmetlenül a kinti talponállók előtt egy-két óra múlva. A sorokban elmosódnak a társadalmi különbségek, nincs protekciója  a funkciónak, sem a sziklaszilárd egzisztenciának. Az utcaseprő mögött áll az öltönyös, jóképű aktatáskás. Mindkettő a krumplis palacsintát akarja harapni.

 

Séta közben megállok egy pillanatra a “Holnaposok” szoborcsoportja előtt. Máskor teljesen beleolvad a hétköznapokba, szinte észre sem veszem, amikor elmegyek mellettük. Most körbejárom , és mintha felfedeznék vésett tekintetükben valami életet, mintha meg akarnának szólítani. Megborzongok a gondolattól .. ehhh, a tárgyak nem mozognak, nem beszélnek, és nem mászkálnak. Azért remélem nem zavartam meg tolakodó kíváncsiságommal elmélkedésüket.

 

Kicsit megszeppenve,  szégyellősen ballagok tovább. Az egyik kapualj előtt hever zacskóban az alkotó anyag. Valaki diszkréten célzott arra, hogy ideje lenne betömni a főutcát rondító lyukakat. Nevetek magamban, az illető nem lehet idevalósi, mert mi tudjuk, hogy a köz iránti érzékenység egyenlő a nullával.  Talán, ha leparkol lyuk mellé egy elefántot, azt talán észrevennék.

 

Fényárban úszik a híd, ragyog a víz felszíne . Pár lépés és otthon vagyok.

 

A képek:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Levesbe vele!

szemellenző masnival

Az elmúlt napokban írtam arról, hogy miként mentettünk meg egy galambot Ramonával. Tegnap ismét láttam kiposztolni egy sebesült madarat az egyik állatvédő csoportban. Ramona soha nem hiányzik, amikor a védencei segítségre szorulnak, szinte azonnal reagál, felveszi a kapcsolatot azzal a személlyel, aki tanácsot kér. Nyilván nem esett túl jól neki, amikor valaki a jópofáskodók magabiztosságával beszúrja, hogy “levesbe vele”. Na most, ha  belegondolunk, hogy egy állatvédő csoportba teszi közzé magvas gondolatait egy vergődő madár fotója alatt, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy sok vegetáriánus és vegán is jelen van állatvédelmi tematikájú csoportokban, megállapítható, hogy az ilyen tapsért pitiző megnyilvánulások kissé gusztustalanok.

 

Mert tenni magasról a másik ember érzékenységére tényleg felemelő. Szinte látom Ramonát, ahogy zúgolódik magában olvasva ezeket az elmés szikrákat. Miközben a Ramona életét a tollasok mentése határozza, irányítja, körvonalazza, valaki fazékba dobná azt, amiért ő  küzd. Jogosnak véltem a felháborodását, amikor szóvá tette, hogy  ezt talán mégsem kellene,  nem itt és most. Az egyik moderátor búcsút intett az ügyeletes főszakácsnak, aki dühében a saját oldalán rendezett jelenetet. Maga is érezte, hogy kiprovokálta a szituációt, így az áldozat szerephez elég vékony a produktum. Muszáj volt élt adni a sztorinak. Ilyen gondolatfoszlányokba csapódtam az  oldalán mint: rasszizmus, azért tiltottak, mert magyarul szólaltam meg – halkan megjegyezném, hogy egy olyan modi tiltotta, aki félig-meddig magyar, ezt a személyéhez szorosan kapcsolódó vonatkozást pedig  nyíltan és büszkén vállalja. A rasszizmusról pedig fogalmuk sincs, de a szó jelentését sem értik.

 

A csoportban csupán annyit jegyeztem meg, hogy legalább ilyen közösségeken belül tekintettel lehetnénk a vegákra, ez a mondat pedig kiverte a haveroknál a biztosítékot, szolidaritásból be is másolták a  kitaszított oldalára mint nyertes kommentet. A modi figyelmeztetett, hogy éppen ezen csámcsognak. A nevemet kitakarták, nem értem miért, miért kellene szégyellenem azt, amit egyszer leírtam? Mire fel ez a nagyvonalú jószándék? Miért kellene szégyellnem, ha tekintettel vagyok Ramona érzékenységére? Miért kellene szégyellenem, ha tekintettel vagyok egy vega érzékenységére?

 

Jön is a tökös lereagálás a havertól – ” OK, kesz ennel a pontnal konkretan meghaltam. Ezek utan kerek mindenkit hogy vegye megtiszteltetesnek hogy nem tagja az agyhalottak grupjanak  ”  A fél kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akiket tisztelek, a rövid lista tetején a vegánok-vegetáriánusok  vannak. Az emberek lemondása valamiről általában öncélú: a dohányzás elhagyása, az alkohol elhagyása, a kemény és lágy drogok elhagyása, a finomított szénhidrátok kiiktatása, stb.

 

A vegán nem saját magáért mond le füstölt kolbászról, egyszerűen nem akar táplálkozni egy másik élőlény kínjával, nem csupán az emberi életet tiszteli, zsigereiben érzi egy állat fájdalmát halála pillanatában. Inkább a macerás külön főzőcskézést választja, ami elég nehezen megoldható családon belül, ha mindenki húsevő. Ehetővé próbál varázsolni sokszor ehetetlen alapanyagokat, ehhez kell azért kreativitás is.

 

Persze ezen mások röhögnek. A vicceskedő meg néz bambán maga elé, mintha nem tudná milyen helyre csöppent, és miért nem fogadta tapsvihar a szellemeskedését, sőt, még ki is tiltják. Próbálok érvelni az oldalán diszkrét diplomáciával, mert nem rúgom be az ajtaját senkinek lábbal, nem verem hangosan a bádogot privát zónájában. De hiába vagyok én jólnevelten kommunikatív,  ha a másik fertőző nyavalyaként tekint a logikus érvelésre, illetve a beszűkült látókörét átlépő értékrendszerekre. Próbál erősnek mutatkozni a falkában, nehogy már egy nő hablatyoljon neki, mindenképpen le kell nyomni valami bunkósággal, ez presztízskérdés, ennek tétje és súlya van ” szerintem csipd ki magad…vegyelvegy üveg bort es masszal ra a pasidra ma este….holnap reggel maskepp latod majd a dolgokat egy jo este utan… ” Igazán kedves. Tipikus példánya az ” asszony, kuss a neved ” szériának. A frusztráltságra  utalgatás pedig egyszerűen kihagyhatatlan örökzöld.

 

Igen, nagyon frusztrál, hogy nem vegyülök el a szennyben, frusztrál, hogy nem tetszik a manipuláció, a kirakat ember, a kirakat cselekedet “ Azon frusztraciokat amiket meg a masokkal folytatott harcodbol, vitakbol szedtel ossze nem tartom helyenvalonak hogy olyas valakire, valakikre vetitsed ki ” .. Ezt azért kaptam, mert nem tartottam egészen lélek kenegetőnek, ahogy rólunk “kéregetőkről” beszélt, van képünk segítséget kérni, hogy ki tudják fizetni a borsos számlákat az állatorvosi rendelőkbe. Ő bezzeg nem kéreget soha, ő lepasszolja a teendőket. Márciusban kért segítséget egy mami kutya és nyolc baba számára. Mindegyik beteg volt és alultáplált, bármelyik menhelyen meghaltak volna szerintem.

 

Na, én össze is kéregettem mindenre a pénzt, két hónap alatt mindegyik kikerekedett. Mindegyiknek kerestünk szerető gazdit. Több száz kilométert tettünk meg, mert mindegyik gazdánál látni akartuk a körülményeket. És akkor nem köptek szembe? pont az lamentál, akinek kéregetők segítettek. Továbbá, ha én úgy érzem, hogy szembe köptek lealacsonyító minősítgetéssel  ( mivel én is a kéregetők táborát erősítem ) az nem egy érzés, hanem rágalom, és válogassam meg a szavaimat. Erre mit lehet mondani? Most meg kellene ijednem? Ha valami nem tetszik olyat kell mondani, hogy a másik meghunyászkodjon? Korrekt taktika.

 

Nem kellett volna tovább piszkálódni, elég lett volna egy mondat – nem rád értettem, ezzel le is lett volna zárva a diskurzus. De akkor nincs szereplés. Persze az írott közlés egyeseknél felszabadítja a gátakat, végre odamondhat valakinek. Sikerült totálisan félremagyarázni a szavaimat. Egyesek  azt sem értették, amit írok, pedig kerek, tömör mondatokban fogalmaztam.

 

A válaszokat olvasva nem láttam értelmét a további betűpazarlásnak. Valószínűleg lejátszódott bennük az értetlenek drámája, ekkor tűnik fel a monitorok előtt ” kiazapuzsér, és mit tett le a zasztalra ” legendás arckifejezés, innentől kezdve halott minden józan gondolat.  A végszavak szépen idomultak a sötétséghez: minden és mindenki hülye, kapja be mindenki – legalább van ritmusa.. Nem gond, ha valaki nem fogott  a kezében soha egy Hemingway kötetet, azzal van baj, hogy a bunkósági faktort  lobogóként mutogatják. A bunkóság már nem  hátrány, hanem cél, követelmény.

 

Legközelebb oda teszem Didát kommentelni, teljesen mindegy, hogy én kalimpálok a billentyűzeten, vagy a tappancsa ragad rá a billentyűzetre. Amúgy  is fárasztanak mostanában a  közösségi interekciók, nem az én dolgom, hogy mások udvarán ápoljam a pázsitot, ha senkit nem zavar a gaz.

 

 

Tollasok szervizelése garanciával

mindig meg kell próbálni

Hajnali négy óra. Botorkálok a csendes félhomályban városunk szívében. Lépteim zajtalanok, mint a macskáké. A közelben van egy éjjel-nappali bolt, ahol reményeim szerint be tudok szerezni egy kisebb kartondobozt legújabb pártfogoltamnak. Fel vagyok készülve rá, hogy egy kóválygó tekintetű eladó majd szépen az orromra koppintja a bolt ablakát, amint kiderül, hogy csak egy üres dobozt kellene előhalásznia a raktárból. Mégis kellemes csalódás ért. A kiszolgáló nem aludt, nem is kávézott, nagy meglepetésemre éppen dolgozott, törölgette a polcokat, rakosgatta az üvegeket. Kicsit csodálkozva nézette rám, amikor előadtam a kérésemet, de halványan elmosolyodott, elmagyaráztam, hogy egy beteg galambnak keresek utazási alkalmatosságot Temesvárig, mert ott lakik a galambok doktora. Ledobta a rongyot kezéből, és olyan lendülettel vonult hátra a raktárhoz, mintha a város egyik díszpolgárának akarná elővarázsolni a létező legszebb árút. Azt az árút, amely láthatatlan az átlag számára, azt azt az árút, amely majd kieszközöli  az elismerő pillantást “tekintetességemtől”. Percekig volt távol, már azt hittem bealudt, éppen készülődtem lelépni azzal a ténymegállapítással, hogy itt nekem már nem fog teremni sem babér, sem doboz. Ekkor került elő a hajnal szorgos dolgozója, aki legalább tíz karton vackot hurcolt maga után.  Mindent felkajtatott, van kínálat rendesen. Kiválasztottam a szemre megfelelőt, és megköszöntem a fáradozását, no meg a kedvességét.  Suta idétlenséggel próbáltam egy kis aprót adni a kezébe, meg akartam hívni egy kávéautomatás kávéra, de nem fogadta el- ” nem szeretem a kávét, csak teát iszom, hozom otthonról”.  Kissé pironkodva köszöntem el. Eladni semmit nem adott el nekem, ráadásul még plusz munkát is adtam a számára. Igen..hmm, az igazgyöngy ott terem, ahol nem gondolnánk. Pár röpke pillanatot még téblábolt gondoltaimban a kiszolgáló puritán embersége, de nem engedhettem meg magamnak, hogy elmélázzam az időt. Fél hatkor indul a busz a doktor nénihez. Szedtem is a lábaimat , mert még be kellett csomagolni a sebesültet, vizet adni neki, lyukakat pontozni a dobozra, hogy levegőt is kapjon. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi történik velem, de szinte minden egyes alkalommal, amikor próbálok egy bajba jutottnak segíteni, nyomok egy szenvedélyes puszit az aszfaltra. Kolosszális esés volt, még a másik térdem sincs rendesen begyógyulva. Óbégatva vonszolom magam hazáig, nem lesz időm most a sebfertőtlenítésre. Valami csoda folytán a galamb életben van. A templom környékéről szedtem össze, nem tudott repülni, így nem okozott különösebb nehézséget a befogása. Amikor hazaértem vele már agonizált, hatalmas nyílt seb tátongott a mellkasán, valami véres trutyi ömlött belőle, este hét órakor pedig egyetlen állatorvos sem fog bejönni a rendelőjébe, hogy átsegítse madaramat egy békésebb világba. Tehetetlenül néztem miként vergődik, csak pihegett, szinte levegőt sem kapott. Káromkodtam magamban- minek kell ezt nekem végignéznem, ha nem tudok segíteni? és miért kell nekem belelépjek ilyen helyzetekbe, amikor elég zűr van itthon is?. Már valahogy kezdtem beletörődni, hogy tollas barátomnak a szenvedését végig fogom nézni élete utolsó pillanatáig. Nem akartam felhívni a galambok doktorát, ebben az esetben ő sem fog tudni segíteni, semmilyen tanácsot nem tudna adni. Aztán mégis felhívtam. Abban reménykedtem, hogy be tudok  adni valami olyasmit, amitől csendesen elalszik. Nem köntörfalaztam Ramonának, nem akartam órákig nézni a kínt. Ramona mániákusan hisz a ” mindent meg kell próbálni”elvében, nem könnyen adja fel. Azonnal kaptam  telefonos elsősegélyt(tudta, hogy mérgezés). Először levegőt kellett fújjak a csőrébe, ezt a műveletet tíz percig ismételtem, miközben szorosan nyomtam egy zacskót a mellkasára, hogy elállítsam a vérzést. Úgy tűnt  visszatér  hozzá a lélek. Gondosan követtem Ramona további utasításait. Vízzel elkevertem egy kis mézet, majd felszívtam egy fecskendővel a folyadékot. Kicsit megfeszítettem a csőrét, nem igazán tetszett neki az etetési ritualé, már nem  is úgy nézett ki, mint egy haldokló.  Én még ekkor sem hittem, hogy életben marad. Kicsit sajnáltam is Ramonát, mert tudtam, hogy halva érkezik meg hozzá  három órás zötykölődés után. Döntöttünk, a galamb utazik a hajnalban, ha túléli az éjszakát. Túlélte. A macskám meg sem közelítette a fürdőszobát, egyszer már rendezett egy vérfürdőt bent, szégyelltem is magamat miatta, véres tollak szerteszét. Sokadjára pakolom ki a szennyestartót, a sokadik turbékoló kap benne átmeneti szállást. Nem aludtam egész éjjel, de Ramona sem sokat. Óránként nyitottam fel a szennyesláda tetejét, a  galamb békésen bóbiskolt. Ötkor elindultam vele a hónom alatt. Kilenckor érkezett meg egy darabban Temesvárra, élve. Azonnal kapott ellenszert, majd a mellkasát összevarrta a doktor néni, akinek nincsen  orvosi diplomája, de többet tud a madarakról, mint bármely orvos. Az első tollas mentvényem Pityu volt, neki amputálni kellett az egyik lábát. Azóta évente  legalább hármat postázok. Eddig egy halt meg útközben, egyet Hádész intézett el, mondjuk ez a saját gondatlanságom számlájára írható.

Ennek a madárnak az életéről lemondtam, de Ramona nem. Ő nem hisz Istenben, nem hisz a túlvilágban, nem hisz a pokolban, mégis emberként teszi a dolgát ezen a földön. Szerintem ehhez égnie kell benned annak a bizonyos isteni lángnak, amelyet ajándékba kapsz születésed pillanatában. Az egész országból fordulnak hozzá segítségért, soha nem mondott nemet. Varr, foldoz, etet, adagol, megjavít-“jobb lesz ez, mint új korában”-szokta mondani. Talán ezt nevezik szent megszállottságnak, máz nélkül. Nem tudom miért szereti ennyire a őket, mert ha minket kutyásokat megkérdeznek, hogy miért szeretjük a kutyákat, legalább ezer érvet bombázunk a kérdező felé, de még a legszelídebb emberek is inkább levesalapnak  képzelik a galambokat, nem pedig lakótársnak. Sokat vitáztam vele, ám rá kellett jönnöm, hogy neki van igaza. Nyilván nem olyan erős érzelmek motiválnak egy galamb esetében, mint amikor egy kutyáról van szó, de ez nem jelentheti azt, hogy csak” valahogy” kell elvégezzem a dolgom, mert tisztára kell mosnom a lelkiismeretem.

Nem sikerült megfejtenem a talányt. Ramona nem vár érzelmi ellenszolgáltatást ezektől a madaraktól, nem is kaphat. A galamb nem hízeleg, nem nyal képen, nem ugrik az öledbe, amikor hazaérkezel. Sokszor hallom kutyásoktól ezt a szlogent-“azért nevelek kutyát, mert azok legalább hálásak, de bezzeg az emberek..”

Mindig várunk, elvárunk valamit. Mindig szembe kell köpjük magunkat az ilyenfajta kinyilatkozásokkal. Mert mi nem vagyunk emberek, mi olyan izék vagyunk…marslakók, mi  jók vagyunk, mi szépek vagyunk és  kedvesek, mi nem okozunk csalódást senkinek, de   bezzeg az emberek…     Óooo!És milyen átszellemült arccal nyomják rád a nem átgondolt kirakat elveket.

Szépek a galambok, örök szimbólumai a szabadságnak, a gondolat  szabadságának, a lélek szabadságának. Az öröm repülő mozgóképei pillanatokba zárva . Talán ezért szeretheti Ramona  ezeket a lényeket. Ramona, aki ateista létére elszántabban hisz, mint én. Mer hinni az életben.

 

 

Nyúlcipő és fürdőszoba

nem lehet kiszállni...

Szeretem az őszt, de nem a latyakot, pocsolyát, nem a kókadó virágokat, amelyek még nyáron életük hangtalan, lüktető terjeszkedésével  díszítették parányi kertemet. Szerettem az őszre várni. Az ősz hozza a didergős sétákat, csipkebogyó teát, még a fejemen koppanó vadgesztenyét is. Ilyenkor már szedem elő a kutyák cuccait:  Dida almazöld garbóját, Blanche piros mellényét és a rózsaszín kapucnis pöttyös ruhácskáját. Didának esőkabátkája is van , de soha nem hordja, nem tetszik neki.

 

Ugye milyen jó dolguk van ezeknek az ebeknek? Sok kétlábú aprócska teremtmény szeretne ilyen életkörülményeket. A rucikért nem adtam vagyonokat, turkálóban rengeteg gyermek pulcsi van aprópénzért, amiket át lehet transzformálni dögös kutyaszerkóvá.

 

Szóval, ahogy telnek az évek, nem érzem azt a kellemes, biztonságos monotóniát, nem nyugtat meg  az elsárgult falevél zörrenése a talpam alatt. Mintha minden ősz hántaná életem farönkjéről az évgyűrűket-pedig egyesek szerint most kellene  igazán hejehujázni . Szerintem ilyesmit mondani pontosan olyan  nagy marhaság, mint ráerőltetni másokra az életkedvet, amikor a “másoknak” láthatón nincsen olyanja. Nem úgy kell valakit kikotorni a gödörből, hogy te a szélén ülsz és lefelé csicserged annak a szerencsétlennek, hogy milyen szép az élet. Egyszer még megjárhatod, a bárgyú mosoly mögött élesek a metszőfogak. Az elmúlás dörömböl bennem, a mulasztásaim, a ki nem mondott szavak, a meg nem élt érzések, mintha tényleg ketyegne az a bizonyos óra. Közben hétről hétre tanúja vagyok anyám szellemi és fizikai leépülésének ,rettenetesen romlik a memóriája.

 

Fojtogatóak ezek a gondolatok, keresek valami olvasnivalót. Neten találok rá John Updike nyulas sorozatának egyikére a Nyúlcipőre. Updike… olyan intellektuálisan cseng, vagy nem? Pulitzer-díj, ilyen-olyan díj, kritikusok csettintése, megannyi elismerés. Szuper-gondoltam magamban-szépen el fogom olvasni, és majd a boldog kiválasztottak felsőbbrendűségével fogok ezek után járkálni a pór nép kofái között. Ezek után nem vegyülök, de nem ám! Amikor az utolsó  sorokat olvasom már egy másik társadalmi osztályhoz tartozom. A kultúra vajkrémje már nem fog létezni nélkülem.(a hangulatjelet egyenlőre gondoljuk a szöveghez, mert a Krisztiántól még nem kértem ilyen gombokat)

 

Most vagyok félúton. Nem okoz csalódást, de én valami elementárisat vártam, valami idézgethetőt a facebookon, amely diadalt arat majd a pletykacsoportokban. Sajnos boldogtalanul kell konstatálnom, hogy semmi hasonló nem érintett meg. Az írónak van stílusa, de annyira vontatott a cselekmény, hogy kétszer aludtam bele az áhítatos olvasás közben-szemtelenség a részemről? mert a Pulitzer-díj azért nem smafu. Főhősünk egy jobb sorsra érdemes családapa, aki valaha szép sikereket ért el a kosárlabdázóként. Harry Rabbit Angstrom, alias “Nyúl” nincsen kibékülve saját életével, talán unja az őt beburkoló ingerszegény hétköznapokat.

 

Felesége alkoholista, második gyermeküket várja. Nyúl, ügynökként dolgozik egy áruházban , így próbál megélhetést biztosítani családja számára.  Egy fakó délután hazaérkezvén a munkából, oldalbordáját ismét félrészegen találja, ekkor dönti el, hogy egyszerűen kilép az életéből. Mily meglepő fordulat, ez a pasi nem teketóriázik, tudja mit akar. Elmegy egy kicsit autókázni, majd hulla fáradtan szállást kér a volt edzőjétől, aztán felszed egy prostituáltat, akibe majdnem szerelmes lesz. Valamiért úgy érzem, hogy nőként beléptem egy lepukkant kocsmába, ahol provokatív módon likőrt rendelek a pálinka szagú tesztoszteron felhőben.

 

Mi közöm van nekem ehhez? Mért olvasom? Nem tudok sem azonosulni, sem szimpatizálni ezzel a szerencsétlennel, aki bejelentés nélkül megszökik a családjától, mert beköszöntött az első nagy áramkimaradás. Visszataszító ez a fajta infantilizmus. Azért mégis értékes ez a mű, végre megismerhetem egy átlagos családos férfi mélylélektani  keresztmetszetét. Ami kellemes csalódás a regény kapcsán, hogy lerántja a leplet a standard módon idilli családképről. Ma talán be is fejezem az olvasást, remélem túl fogom élni a sztori csattanóját-ha egyáltalán van neki.

 

Más;

 

Felújítottuk a fürdőszobát. A végeredmény nem túl szép.Úgy kezdődött,hogy megment a bojler-szegénykém tizenkét évet húzta-aztán rájöttünk, hogy ha kádat nem foldozzuk meg, akkor bizony elönt minket niagara  fürdés után. Kádat nem lehet foldozni, tehát újat kell venni.  A csempék már régiek, több helyen meg voltak már repedve, azt is le kell szedni. Persze a padlócsempét is kell cserélni egyúttal. A munkással egyeztetünk, alkudozunk. Szerda reggel mindent szétszedünk, le lett szerelve minden, az udvarban tornyosultak  régi rozsdatelepeink. Ott álltunk a tök üres fürdőben lázas izgalommal munkásunkra várva. Se wc, se kád, se kagyló. A fal egyik oldala teljesen leverve, és várunk…

 

 

Már tizenegy óra elmúlt, de még senki nem jön.  Felhívom a főnök urat, aki laza nyugalommal közli, hogy mégsem tud jönni, mert fizetős munkája akadt németbe és este már lelép. Nem, nem ütött meg a guta, de éreztem, hogy a plafon vészes lassúsággal közeledik felém. Azt hiszem két nap alatt telefonálási rekordot döntöttem meg, végül sikerült  találnom egy érzékeny lelkű kontárt. A rendes szakembereknek ősszel rengeteg munkájuk van.

 

Az érzékeny lelkű kontárral is megegyeztünk az árban, aki fél nap alatt rakott fel három sor csempét.Még így is boldogak voltunk, mert végre elkezdődött a munka, így tehát haladunk. A második nap még dolgozott, de a harmadik nap megbolondult. A férjem leszedett éjszaka egy sor csempét, mivel teljesen el voltak csúszva, ha ezt nem teszi meg, másnap már le kell verni. Reggel jön az érzékeny, aki oltári cirkuszt rendez a saját lakásunkban, amikor meglátja, hogy illetéktelen kezek rondítottak bele remekművébe. A művész sértett hiúságával kiabál, számon kér,hadonászik.

 

 

Ott állok némán pizsamában, csipás szemekkel és azon gondolkodom, hogy először a fejét üvöltsem le, vagy kuncsorogjak be ismét a szomszédasszonyhoz folyó ügyeim tarthatatlansága végett. Menni akar, nem tartóztatom. Sértetten, felszegett fejjel távozik. Ennyi. A férjem fejezte be, sajnos a végeredmény hagy kívánnivalókat maga után. Holnap jön tán egy szaki menteni a menthetőt. Két sarkot le kell verni. Remélem a következő bejelentkezésem helyszíne nem az elmeosztály lesz.

Kövesd az oldalam, ha szeretnél értesítést kapni rendszertelen naplóm bejegyzéseiről. Köszi.

 

 

 

Kauflandos miccsek mustárral!

mindenki egyen otthon

Van nékünk egy olyan vloggerünk, hogyaszongya “Militianul’. Ugye nem kell lefordítanom a szó jelentését, szerintem mindenki tud ennyit nemzetközileg. Kicsit riogatósra  és ijesztgetősre próbálta venni a figurát történetünk hőse ezzel a provokatív, közszereplős névvel- gondolom a figyelemfelkeltés nem volt utolsó szempont, amikor elhatározta, hogy videós csatornát indít mindannyiunk örömére.

Nos, a mi kis”milicistánk ” egy szép napon úgy döntött, hogy fellebbenti a fátylat Románia egyik sötét titkáról, amelyről mindenki tud, de senki nem mer beszélni nyilvánosan. Végre levegőt vehetnek azok az  rettegő román polgártársak is, akik hosszú évtizedek óta el vannak nyomva a magyar polgártársaktól. Végre elkezdhetnek románul beszélni, végre kitehetik a  zászlót, végre nem kell tartaniuk a magyar öngyilkos merénylőktől, stb.

Szóval, elindul a mi emberünk leleplezni bukarestből a messzi székelyföldre, mivel neki azt csicseregték a magyar igában senyvedő pacsirtái, hogy ezen a szent földön nem szolgálják ki az éhes román vándort, ha román nyelven merészel kérni elemózsiát. A tényfeltáró dokumentumfilm – amelyről az egész ország beszél- pontosan ezzel a bevezetővel kezdődik, miszerint ő azt hallotta, hogy..

A bevezető után meg van vágva a videó, és mire a négy perces anyagnak a végére érünk, legalább háromszor van megszabdalva a corpus delicti.

Megáll kocsijával a Kaufland parkolójában és odamegy a grillező bódéhoz, a nyitási program előtt akarja kiszolgáltatni magát. Több mint valószínű, hogy elmagyarázták neki(mindegy milyen nyelven) miért is nem tudják óhaját teljesíteni. Fél tíz volt, amikor korgó gyomorral követelte a miccseket nyitás előtt fél órával, csak ezt az aprócska részletet a mi kis éhes vándorunk elfelejtette rögzíteni, de a üzletlánc biztonsági kamerái viszont nem. Meg is érti, mert bemegy az üzletbe nézelődni, majd kijön és tesz egy kört az autójával. Háromnegyed tízkor ismét visszamegy a grill bárhoz, de most sem szolgálják ki, mivel nincs még nyitva a kassza gép.  Ekkor jött el az a pillanat, amikor korgó gyomra égő haragra lobbant és felébredt benne a nemzeti öntudat. Ekkor indította el telefonja kameráját. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy helyzetet akart teremteni, eszközül használva a fiatal  alkalmazott nyelvi ismereteinek hiányosságából fakadó,  korlátozott, akadozó kommunikációt.

“- Jó napot kívánok! Kaphatnék egy porció miccset?”-mondja románul, miközben teljesen kulturált módon lobogtatja a tíz lejest a pult felett. Szerintem a cigány prímásoknak lobogtatták így a bankókat a kedvenc nótáért, de nem ám aprópénzt. Teljesen kiment a divatból manapság a konzervatív értékrend, vagy nem is tudom.. fejjel lefelé  tartjuk az illemtan könyvet. Temetésen dorbézolunk, kocsmában pedig szavalunk a sörös pulpituson. Szóval, ha meg akarunk vásárolni valamit, először az elárusító orra alá kell dörgölni a pénzt, a hagyományos “előveszem a pénztárcámat fizetek és távozok”kombináció már nem működik.

Megint elkalandoztam. Kanyarodjunk vissza a drámánkhoz. A szegény kiszolgáló lány csak hümmög, mivel nem tudja elmagyarázni románul, hogy csak tíz perc múlva tudja kiszolgálni a kedves vásárlót, aki ezzel teljesen tisztában van, ennek ellenére továbbra is lobogtatja a pénzét. A lány végül elveszi. Nyomogatja a kassza gépet reménykedve abban, hogy még nyitás előtt beindul és végre kiszolgálhatja a kötekedő bácsit.  Jön a vágás! A következő jelenetben azt láthatjuk, hogy a lány visszaadja a pénzt. Ekkor kezdődik  a vita. Az éhes gyomor felpiszkálja román polgártársunk büszkeségét, aki már nem tűri tovább ezt a nyílt arcátlanságot. Kezdetét veszi a provokáció.

“-Miért nem szolgál ki, mert román vagyok?”

Éppen ott van a kiszolgáló lány apukája is, aki elkezd magyarázni románul; “-Ő a lányom! Ha nem tud románul egyáltalán nem egy probléma”-nem, ez nem egy probléma, végtére is Romániában élünk.

“- De ez egy probléma”-mondja éhező vándorunk.

“-Legalább maga tudjon magyarul”

“-Én? minek kellene nekem magyarul tudjak? Romániában élünk, román kenyeret eszünk”

“- Azért, mert székelyföldön vagy”- teljesen logikus, egyértelmű replika. Van a helyzetnek még egy érdekessége, mert amikor senki nem beszéli a nyelvedet beindul a paranoia. A vloggerünk azt hiszi, hogy őt szidja a lány magyarul. Valami káromkodó szót vélt felfedezni ebben a lingvisztikai félhomályban. Hirtelen mégis tud valamicskét magyarul és ezzel a tört magyarsággal kérdezősködik. A lány csupán annyit mondott-talán az apjának, mert ez nem derül ki egyértelműen a felvételből- hogy ő kapja a leb..t a főnökeitől, ha nyitás előtt szolgál ki valakit.

Nosza, hirtelen a székelyekben is felülkerekedik a nemzeti öntudat- bár mindannyian a tradicionális román miccsre várnak a bódé előtt, szintén korgó gyomorral. Az egyik kedves székely polgártársunk bájos vendégszeretettel vissza is küldi milicistánkat oda, ahunnét jött. Tett még egy lapáttal a szituációra a góbé lányok butácska heherészése.

Beindult ismét az időzített bomba! Több százezer megosztás, a csapokból “a hír” folyik napok óta. Millió feletti megtekintés, ezer komment egy-egy megosztásnál. Csak néhány örökzöldet emelnék ki a megnyilvánulásokból:büdös hazátlanok, takarodjatok Magyarországra!, minden magyart ki kell nyírni, meddig tűrjük ezt, rohadjatok meg, stb.

Kezdték megosztani a háborús túlélők elbeszéléseit. Hogy a hortysták vérengzései, meg pusztították a románokat. meg a kínzások, a kegyetlenkedések, “soha ne felejtsétek el, hogy mit tettek a magyarok velünk”- ilyenkor még a legbékésebb román ember is visszaemlékszik valamilyen sérelemre, amely a magyarokkal kapcsolatba hozható.

Kiábrándító  tény, hogy ennyire manipulálhatók vagyunk. Sokadjára játsszák ki ugyanezeket a lapokat. Sajnos mindenki ölt. Oroszok, szerbek, románok, magyarok, zsidók és keresztények. A történelmet nem lehet átírni.  Egy ilyen röhejes incidens is képes megteremteni a feszült hangulatot. Ha pedig egy eladó nem tudja elmagyarázni a  vásárlónak az ország nyelvén, hogy miért nem tudja kiszolgálni, akkor az oktatás intézményével is gondok vannak .Mit tanulnak a gyermekek román órán?

A videó utolsó képsorai tényleg drámaiak. Milicistánk ismét beszáll az autójába, készül elhagyni a székely hont. A hatás kedvéért  montíroz  egy kis melankolikus zenei aláfestést utolsó mondataihoz. Sokszor elismétli, hogy ez az ő országa, ahol nem szolgálják ki, mert nem tud magyarul. A székelyek verekedni akarnak, holott senki nem akarta megverni, erre még a halvány utalást sem tettek. Ilyen pofátlan csúsztatásokkal, kifordításokkal, realitás hamisítással ritkán találkozom.  Könnyfakasztó a sztori vége. Egy szegény román ember étlen-szomjan távozik székelyföldről, ráadásul porig alázva a saját országában. És robban a közhangulat, amely teljesen eltereli a figyelmet egyéb fontosabb dolgokról.

Ha jól belegondolok nekem is vannak sérelmeim bizonyos népekkel kapcsolatban. Az ükapámnak a keresztapja nigériai származású volt, és még a nagyapám mesélte nekem, hogy az ükpapának volt egy francia szomszédja, és egyszer a francia szomszéd kutyája megharapta az én ükpapámnak a bokáját. Ha erre a múltbéli eseményre gondolok mindig elönti lelkemet a gyilkos düh, és csak a megtorlás reménye tart egyben. Ezért nem vásárolok soha többet dijoni mustárt román miccsekhez. Holnap pedig kitűzöm a nigériai zászlót  az ajtóm elé.

Ismét lúdláb került a bilibe. Legalább van miről beszélni.